Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Feltámaszkodik, és rádőlvén balkönyökére,
"Lássa!" eképpen szól, "Megvallom vak lobogásom!
Jaj nékem! Hova csúszom? Míly láng perzseli elmém?"
Gondolatát azután remegő kézzel szedi össze.
Jobbjában vessző, az üres viasz ott van a balján.
Már belefog, s habozik; betüket vet, félrehajítja,
ír, s eltörli megint; változtat, helybenhagy, elvet;
fölveszi, dobja le tábláját, s veszi újra kezébe;
Hogy mit akar, nem tudja; mit óhajt tenni, utálja;
szégyen s bátorság egymással harcol az arcán.
"Húgod" volt, amit írt, de a "húg" szót visszasimítja,
majd pedig íly szavakat vet végül a síma viaszra:
"Üdv attól, ki - ha meg nem adod neki - üdvöt a földön
nem lelhet, szeretőd: a nevét szégyenli leírni;
s hogyha talán kérded, mire vágyom, bárcsak e kérést
adhatnám név nélkül elő, s hogy Byblis a kérő,
azt csak utána, csak úgy, ha helyesled a teljesitését.
Sebzett keblemről bizonyos, hogy régen adott jelt
sápadt és lefogyott orcám, sok könnye szememnek,
sok sürü sóhajtásom, amelynek nyílt oka nem volt,
sok szoritó ölelés, meg a csók, mire hogyha ügyeltél,
jól érezhetted: nem csak testvéri a lángja.
Én, noha lelkemnek súlyos volt nagy sebe, s őrült
láng lobogott bensőmben, mindent megcselekedtem
(isteneink tanuim), hogy térjek józan eszemre;
hosszan harcoltam, vágytam kikerülni Cupido
vészes fegyvereit, s tűrtem, boldogtalan, annyit,
többet, mint lányról hiheted; vesztettem e harcban,
s kénytelenül kérem remegő szóval: te segíts meg!
Csak te tudod szeretőd megmenteni, csak te leverni:
válassz hát, mit akarsz! Nem az ellenséged eseng így;
az, ki tehozzád tartozik, és ki akarna tehozzád
méginkább fűzetni nagyon, szorosabb kötelékkel.
Aggok a törvényt ismerjék, tudják, mi a tiltott
és mi szabad, fürkésszék ők a szabályokat egyre:
gondtalanul szeretés illő a mi ifjukorunkhoz!
Mert még nem tudjuk, mi szabad, s hisszük: mi se tiltott;
és a nagy égilakók példáját bízva követjük.
Sem szigorú apa, sem hírünk féltése, sem aggály
nem támaszt akadályt; de legyen csak ok aggodalomra:
édes testvér név, mi alá rejthetjük a csínyünk.
Hisz szabad énnekem teveled szót váltani titkon,
csókot is egymásnak s ölelést nyíltan szabad adnunk:
még mi hiányzik? Szánd, aki így megvallja szerelmét,
s nem tenné, ha e tűz nem volna a végzete lángja;
sírkövemen ne akard, hogy az álljon: sírba te vittél!"
Ennyi hiábavaló szót írt, már többre a táblán
helye sem akadt, az utolsó vers a peremre futott ki.
Most vétkes levelére pecsétjét ráüti, melyet
minthogy a nyelve kiszáradt, könnyel nedvesitett meg,