és szolgái közűl egyet szólít be pirulva,
s félénk hízelgőn így szól: "Vidd, hívem, az én..." és
hosszu idő múltán rebeg így: "...bátyámnak e táblát."
Adja is át, de kicsúszik a tábla, kihull a kezéből.
Fél az előjeltől, de azért elküldi. A szolga
lelt alkalmas időt, s átadta a titkos igéket.
Szörnyü haraggal a megdöbbent maeandrusi ifjú
elveti - még csak alig nézett bele - sebten a táblát,
és nehezen fékezve kezét, arcába ne vágjon,
"Míg tudsz," mondja a megremegő szolgának, "odébbfuss,
tiltott kéj nyomorult hiradója, ki, hogyha a sorsod
szégyenemet nem hozná, itt halnál a kezemtől!"
Félve fut ez, s úrnőjének hírülviszi Caunus
vad szavait. Sápadsz, meghallva a visszavető szót,
Byblis, egész tested jéggé dermedve remeg már;
majd, eszmélete megjővén, gyúlt lángja is újra,
nyelve pedig, levegőt alig is rezzentve, susogta:
"Méltán történt így! Sebemet minek is mutogattam?
Mért is kellett azt, mit jobb elrejteni titkon,
bíznom a nagysebten siető táblára azonnal?
Kétes szókkal előbb vizsgáltam volna a lelke
gondolatát! Hogy a szél kedvez vagy nem, puhatolnom
kellett volna előbb vásznam csücskével, utána
szállnom biztonságban, a vízre; kitártam a vásznam,
s lám, a nemismert szélviharok töltik meg egészen.
Szirteknek rohanok, merülök, beborít a vizeknek
vad hulláma, nem is kerülök soha vissza a partra.
Biztos előjelek is tiltottak e bús szerelemtől,
óvtak s intettek, hisz lám kiesett a kezemből
táblám, épp amikor küldtem, s rongálta reményem!
Nem lett volna-e jobb a napot, vagy a vágyamat inkább,
vagy mégis pusztán a napot kicserélnem? Az isten
biztos jelt maga nyújtott, s én bomlotteszü voltam.
S jobb, ha magam szólok, sose bízom a szót a viaszra,
jobb lett volna mutatni tüzem szemtől vele szemben:
vágyakozó arcom ha tekinti, s a könnyeim árját,
többet mondhatok én, mint azt, mi levélben is elfér;
átfonhattam volna nyakát, bármint ne akarja,
s hogyha elűz, rogyhattam volna halódva elébe,
lába köré kulcsolt karral könyörögve, hogy éljek.
Mindent tettem volna, kemény lelkét mi egyenként
hogyha nem is, de talán együtt hajlítani tudja.
S tán az, akit hozzá küldtem, sem volt hiba nélkül:
nem lépett hozzá illőn, nem nézte, mely óra
alkalmas, mikor épp pihen, és a kedélye is oldott.
Már bizonyos, hogy ez ártott csak: nem tigris az anyja,
nincs száraz kovakő, nincs vad vas az ő kebelében,
nincsen acél; s a tejével nem szoptatta oroszlán.
Meggyőzöm! Teszek új próbát; már nem hagyom abba,
mit kezdtem, valamíg csak a lelkem nem hagy el engem.
blacktrush
(BlackTrush)
#1