Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Jobb lett volna - ha visszaigézni lehetne a tettem -
el sem kezdeni - így, megkezdve, kivívni a legjobb.
Mert ha a vágyamról leteszek, tud róla amúgyis,
s azt, hogy mit mertem, feledésnek amúgysem ereszti;
s minthogy elállottam, hiszi, hogy csak könnyen akartam,
vagy pedig őt cselesen csak megkísérteni vágytam,
vagy pedig épp azt, hogy szivemet nem az isten, a gyújtó,
égeti így, pusztán buja kéj keritett erejébe.
Vétlenné tennem magamat most már lehetetlen.
Írtam is és kértem: mindenképp mocskos a vágyam;
most már mit se tegyek - s ártatlan nem leszek úgysem.
Hátra a vágyamból sok van, kicsiség csak a bűnből."
Szól, s - a bizonytalan elmében, lám, íly nagy a kétség -
míg kísértést bán, kísértést kezdeni kíván:
mértéken túllép a szegény - és mindig elűzik.
Vége sosincs ennek, s a fiú - menekülve a bűntől -
messzefut és idegen földön várost emel, újat.
Most azután Miletus lánya, beszélik, egészen
tébolyodott lett, melléről leszakítja ruháját,
őrjöng féktelenül, hevesen veri-csapja a karját.
Már nyíltan vágyát, megvallja szerelmi kudarcát,
éppen azáltal, hogy tovahagyja honát meg a gyűlölt
házat, s tőle-szökött bátyjának száll a nyomába.
Mint ahogyan, Semele fiusarja, botoddal igézett
papnők Ismaruson megtérő harmadik évet
tartanak, úgy látták Byblist visitozni a réten.
Bubastis-beli nők. Tovahagyta e tájat is aztán,
bolyg károk, lándzsás lelegek, Lycie-beliek közt.
Már Cragos és Limyre, már Xanthus habja maradt el,
már a hegy is, hol a szörnyü Chimaera, a tűzbelü rém élt,
kígyófarku, oroszlánmellű, arcu teremtmény.
Vége az erdőknek, lankadtan a nagy kereséstől
összeesel, Byblis, szétszórt hajad omlik a durva
földre, s a hullt levelek halmára szorítod az arcod.
Őt a lelex nimfák sokszor kísérik emelni
gyöngéd karjukkal, s oktatják: hátha kigyógyul
lángjából; de vigasz-szavaik zárt fülre találnak.
Némán fekszik, a zöld füveket karmolja körömmel
Byblis, s könnyei áradatát árasztja a gyepre.
Naiasok, mondják, forrást, mely már-már nem apad ki,
adtak a könnyének: s adhattak volna nagyobbat?
Mint a fenyő hasadott héjából csorran a gyanta,
s mint a kövér földből fröccsen felszínre a kátrány,
s mint ahogy olvadózik, ha tavasz szele érkezik enyhén
és süt a nap, hamar újra a víz, mit a tél befagyasztott:
így maga könnyeivé olvad szét phoebusi Byblis,
s fordul forrássá, mely még ma is abban a völgyben
hordja nevét habosan s mélyárnyú tölgyfa alatt fut.