Tíz év eltelt már, s eltelt még három a tízre,
s Iphis, apád eljegyzi teveled a szőke Ianthét,
phaestusi szűzek közt ki a leggyönyörűbb alakú volt,
és akinek Dicte bércén élt apja, Telestes.
Termetük és koruk egy volt, és azonos tanitóktól
kapták őt elemét ifjan minden tudománynak.
Ártatlan szivük is kezdett szerelemre hevülni
kölcsönösen: de ha egy a sebük, sosem egy a reményük:
várja a már ígért nászfáklyát, jőjjön a várt nap,
és, kit férfiunak vél, férjül várja Ianthe;
Iphis imádja, akit nem tud majd bírni, de annál
jobban vágyódik, lángol, szűz, tűzzel a szűzért.
Könnyet alig tart vissza: "Mi lesz végül velem?" így szól,
"Míly különös, milyen új szerelem-gond bánt, milyen eddig
senkit sem? Ha az égilakók kímélni akartak,
mért nem kímélnek? Ha pedig leteríteni vágynak,
hát legalább természetesen vetnének a sírba!
Lám, a tehén tehenet, kancát sosem áhit a kanca:
juh csak kost kíván, nőstény hímszarvas után jár.
Még a madár sem nősz másként, hisz nincs olyan állat
egy sem, amelynek nőstényért nősténye hevülne.
Bár ne is élnék én! Hogy minden szörnyet e Kréta
lásson, a Napnak lánya bikáért gyúlt szerelemre,
mégis: hímért, nő; de amannál, lám, a szerelmem
- meg kell vallanom - őrültebb: hisz elérte a célját
ő, mert bölcs csellel kelt össze bikával üszőnek
képében, s akit így becsapott, megkapta szerelmét.
Hogyha talán idegyűlne a föld minden leleménye,
s hogyha akár viaszolt szárnyán maga Daedalus újra,
mit tud tenni? Talán fiuvá tud tenni leányból
mesterien? Vagy megváltoztat, téged, Ianthe?
Mért nem erősíted meg a lelked, s nem szabadulsz meg,
Iphis, e tébolyodott s minden cél nélküli lángtól?
Hogy mire lettél, lásd, magadat megcsalni ne kívánd,
törj az után, mi szabad, vágyj arra, amit, ki leány, vágy!
Mert a remény, ami gyújtja, mi szítja tovább a szerelmet;
és neked épp az nincs. Sose tilt szerető öleléstől
semmilyen őrség el, sem a féltő férj dühödése,
durva szülői szigor; s a leány sem futna előled;
s lám, a tiéd mégsem lehet ő, és bármi esik meg,
mégse lehetsz boldog, noha ég-föld érted igyekszik.
Bármit kértem is én, soha nem volt hasztalan eddig,
isteneink nékem mindent szivesen meg is adták;
még az apám is akarja, mit én, s kívánja apósom,
ám nem akarja a természet, pedig ez legerősebb,
s nékem ez árt egyedül. S a nap itt van, a régen csengett,
egybekelési napunk, az enyém lehet íme Ianthe -
és sose lesz az enyém: víz közt gyötör engem a szomjam.
Házasító Juno, mire jössz, mire jössz, Hymenaeus?
Nincs itt házasodó, mindkettőnk férjhezadandó."