Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Bús ez a jel - s szomorúbb ami lett: dús fűben a réten
kószálgatva az új feleség, nais-csapatával,
meghalt, mert kígyófogakat fogadott be bokája.
Érte soká zokogott Rhodopénak dalnoka ittfenn,
s hogy próbát ne mulasszon az árnyak közt sem amott lenn:
Taenarus-ajtón át le merészelt szállni a Styxhez,
s légnemü népeken át, temetést nyert árnyakon által
Persephonéhoz elér s a sivár birodalmak urához,
s kezdi előtte dalát, pengetve a dalhoz a lantját:
"Istenségei föld mélyén ez alanti világnak,
melybe leszállunk majd, mindnyájan, földi halandók,
hogyha szabad mellőzni a cifra, hazug kerülőket,
s szólni valót: nem azért jöttem, hogy a Tartarus árnyát
láthassam; s nem azért, hogy megkössem, min a kígyók
teste mered, hármas torkát a medusai szörnynek;
hitvesemért jöttem, kibe eltaposott viperának
mérge hatolt, s elorozta virágzó évei számát.
Megkíséreltem, megvallom, tűrni a gyászom;
ámde Amor győzött. Jólismert isten az ottfenn;
és, hogy emitt az-e, nem tudom én: de gyanítom erősen;
hogyha a hír nemcsak költötte az egykori rablást,
össze Amor fűzött titeket. S most kérlek e rémes
helyre, Chaosra, a nagyra, e tág tér csönd-iszonyára:
Eurydice fonalát fűzzétek vissza a léthez!
Mind ide térünk majd, kicsikét elidőzve a földön,
mind, vagy később vagy hamarabb, egy helyre törekszünk.
Errefelé tartunk, ez a végső székhely, az ember
leghosszabb ideig fejedelmeinek titeket tud.
Ő is majd, ha megérve befutja az évei számát,
újra tiétek: amit kérek, csak kölcsön-ajándék;
ezt a kegyet ha a sors nőmnek nem akarja megadni,
vissza se térek: örüljetek itt két holtnak ezentúl!"
Míg zengette e dalt, s pengette szavához a lanthúrt,
sírtak a vértelenült lelkek; nem kapkod a tűnő
habhoz Tantalus, Ixion torpan kerekével,
nem tépnek madarak májat, sem a belosi lányok
nem meregetnek; Sisyphus, ülsz szikládra nyugodva.
Akkor - a hír így mondja - az Eumeniseknek először
ázott könnyben az orcájuk, s a király felesége
és az alanti nagy úr sem tudta lenézni a kérést;
hívják Eurydicét: új árnyak lenge rajából
lassan elébük lép, fájó sebe fékezi léptét.
Megnyeri őt, de csak úgy, Rhodopének dalnoka Orpheus:
nem néz vissza reá, valamíg az avernusi völgyből
újra a földre nem ér; másképp odavész az ajándék.
Mennek az ösvényen csöndben, mely a földre vezet fel,
árnyboritott, meredek-lejtős, tele sűrü homállyal;
s már közelébe is érnek a fölső föld peremének:
itt, félvén, hogy elillan a hitvese, látni mohóan
Orpheus megfordul, mire ő tűnik tova tüstént.