és borzastetejű, felgyűrt hajfürtü fenyőfa,
kedves az istenek anyjának: Cybeleius Attis
egykoron emberből amiért e fatörzsbe keményült.
Köztük a ciprus, akár céloszlop; most fa, de egykor
gyermek volt, akiért lobogott a nagy isten, a húrral
lantot pendítő, pendítő íjat a húrral.
Élt Carthaea terén egy szép nagy szarvas, a nimfák
szent állatja, olyan széles volt s ágas a szarva,
hogy feje általa lett terebély árnyékba takarva.
Szarván szikrázott az arany, s teli drágakövekkel
csüng le a nyakbavető marjáig, síma nyakáról.
Homloka vékony szíjon hord vele-egykoru boglárt,
fényes ezüst fityegőt; csillognak vakszeme táján
mint a bogyók, a füléről függő fülbevalói;
ez, született félénkségétől megszabadulva,
lépdel a házakhoz, s a nyakát is símogatásra
bár idegen kéznek, nagybátran nyújtani szokta.
S néked volt a leginkább kedves, a ceosi népnek
leggyönyörűbbje, te szép Cyparissus: az új legelőkre
csak te vezetted, a források habjához e szarvast,
tarka virágkoszorút fonsz olykor a szarva fölébe,
máskor a hátán ülsz, s mint víg lovas erre meg arra
könnyen kormányzod bíbor kantárral a száját:
Hőség volt, dél volt, izzó nap gőze hevében
forrongott kampós ollója a partlaki Ráknak;
fáradtan lefeküdt a füvek fölibé az a szarvas,
dúslevelű nagy fák árnyában hűs levegőt szítt.
Itt véletlenül őt hegyezett gerelyével az ifjú
átdöfi, és amikor meglátja halódni sebében,
halni kiván maga is. Phoebus hogy nem csititotta
vígaszul: úgy keseregjen csak, mint illik e csöpp kis
tárgyhoz! Az ifjú mégis nyög, s azt kéri az égtől
végadományul, hogy mindig gyászoljon ezentúl.
Most, hogy a sírástól már minden vére kiszáradt,
tagjai lassanként kezdtek zöld színbe borulni,
s fürtjei, tiszta fehér homlok szép díszei eddig,
fölborzadtak mind, s meredezve az ég fele álltak,
fölhegyesült csúccsal csak a csillagos égre tekintve.
Ekkor a bús isten felnyög: "Gyászollak örökké,
mások gyászmegadója, kesergők társa, te!" mondja.
GANYMEDES. HYACINTHUS
Íly ligetet vonzott a dalos dala arra a térre;
s ő a vadak s madarak közepette leült a középre.
Majd, hogy a húrt már mind megkísértette hüvelykkel,
és érezte: ezek, noha más-más hangokat adnak,
mennyire összhangzók, ajakát íly dalra nyitotta: