"Múzsa anyám, Jupiternél kezdd (ő mindenen úr), kezdd
énekem indítását! Hisz már zengtem a dalban
többször is őt: zengtem fentebben már a Gigasok
tetteit, és győztes mennykőt Phlegrára miként szórt.
Most könnyebb lant kell, fiukat fonjunk be dalunkba,
égilakók akiket kedveltek, s lányokat is, kik
gyúlva tilos tűzzel, bűnhődtek - s joggal - a vágyért.
Phryg Ganymedesért lobogott szerelemben az égi
felség, s lelt alakot Jupiter, mit hord szivesebben,
mint a magáét. Más madarat nem méltat e cselre:
azzá lesz, mely az ő villámát hordani tudja.
Nem habozik: hazudott szárnyakkal surran a légben,
s elviszi Iliadest, aki most nektárkeverője,
bár Juno nem akarja, italt tölt nagy Jupiternek.
Téged, Amyclas-sarj, Phoebus vitt volna az égbe,
hogyha időt hagy a bús sors arra, hogy ezt cselekedje.
Mégis örök vagy, amennyire csak lehet, és ha tavasz győz
újra telet, s az esős Halnak Kos lép a helyébe,
éledsz folytonosan, kivirágzol a zöld gyepen újra.
Édesapám mind közt téged szeretett a leginkább,
s föld közepén Delphit odahagyta az istene ekkor,
mert ez az Eurotast meg a bástyák-nélküli Spártát
járta, s a lantnak sem volt már becsületje, s az íjnak:
méltóságfeledőn, hálót sem restel emelni,
sem pórázon vinni ebet, s vad bérc meredélyén,
véle futkosni, az együttlét táplálja a lángját.
Már mintegy közepén haladott Titan a közelgő
és a tünő éjnek, kezdet s vég távol egyenlőn,
s ők levetik mezüket, kenekednek gazdag olajjal,
s így sugaras-ragyogón a koronggal kezdik a küzdést.
Ezt legelőbb Phoebus veti föl, csóválva, a légbe;
száll sebesen, felhőt hasogat nagy súlya az égen;
hosszu idő multán hullt újra a földre, mutatva:
míly művészettel hajitották, míly nagy erővel.
Oktalanul fut elő - játék heve űzi előre -
Taenarides a korongot kézhezkapni, de ekkor
rúgja föl újra a föld, a kemény, a korongot a légbe
és arcodba, szegény Hyacinthus. Sápad, akár te,
ekkor az isten, alácsukló tested fölemelve,
most ápol téged, sebedet szárítja, a gyászost,
most bucsuzó lelked fogná még vissza füvekkel.
Nem használ tudomány: sebedet gyógyítani meddő.
Mint mikoron violák vagy a mák letöretnek a kertben,
vagy sárgás nyelvvel rezgő gyönyörű liliomszál,
hervadnak, nehezült fejüket tüstént lebocsátják,
állani nem tudnak, lekonyultan nézik a földet:
így függ haldokló feje, így - erejét odavesztve -
terhe magának a nyak, vállára konyulva lehajlik.
"Oebalides, viruló élted közepén lehanyatlasz,"
Phoebus szól, "s látom sebedet, mit vétkem ütött rád.
blacktrush
(BlackTrush)
#1