Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Én nyomorult! Mért is nem jöttem amott a világra?
Lám, rossz helyre vetett sorsom! - De miért keseregnem?
Félre tilos vágyak! Méltó ő nagy szeretetre,
ámde, miként apa, úgy. - S ha leánya nagy Cinyrasnak
nem volnék, Cinyrasszal tudnék nászbavegyülni:
most, mivel ő az enyém, nem enyém; s mivel íly közel állunk,
távoli; mint idegen többet nyerhetne a szívem.
Elmenekülnék én, elhagynám itthoni földem,
bűnömtől-űzött; de tüzem, szeretőt, idefűzött,
hogy lássam Cinyrast, érintsem, véle beszéljek,
csókom nyomjam rá, ha ezen túl nem tehetek mást.
Vétkes lány, mire várhatsz még, mondd, merre tekintesz?
Mennyi jogot s címet kever össze - nem érted? - a szíved!
Lenni anyádnak akarsz vágytársa, apád szeretője?
Anyja fivérednek, nővére a gyermekeidnek?
Hát nem ijeszt el a három nővér, éjszinü kígyós
fürtjeivel, hogy vad fáklyát nyom szádra, szemedre,
látva gonosz szivedet? De hiszen nem tűrte a tested
eddig e bűnt, ne fogadd lelkedbe se, össze ne mocskold
evvel a nagy természetnek szentelt kötelékét!
Hisz ha kivánnád is, tiltott; kegyes ő, ki a törvényt
tiszteli - ó, bárcsak, dühödésem benne is égne!"
Szólani szűnt; Cinyras seregét szemléli a méltó
kérőknek, s habozik; mit kezdjen, kérdi a lánytól,
sorra sorolva nevük, melyiket kívánja urául.
Hallgat a lány legelőbb, fölnéz apjára, a melle
hullámzik, s a szemét langy könnyek harmatosítják.
Úgy hiszi apja, hogy ezt szűzlányi szemérme okozza;
tiltja a sírástól, csókkal szárítja az arcát;
Myrrha a csóknak örül túlsággal; kérdi az apja,
kit választ, "Csak olyant, amilyen te vagy" így felel; apja
másképp értve a szót, dícséri a lányt: "Csak ilyen légy
mindig, ilyen jámbor." De a "jámbor" szóra a lány, mert
tudta, milyen bűnös, szemeit lesütötte a földre.
Már éjfél fele járt, oldotta a testet, a gondot
mély álom; de a szűz ébren, virrasztva, emésztő
lángjaiban lobog, és töpreng dühödött epedésén,
hol kétségbeesik, hol megkísérteni vágyik,
szégyeli, vágyik rá, nem tudván, mit cselekedjék;
s mint bárdtól sebesült roppant fa inog, ha a végső
fejszecsapás van hátra, esik, de ki tudja, hová hull:
lelke a lánynak eképp ing-leng sokféle sebében,
erre meg arra hajol, mindkétfele hullna: szerelme
nyugtot s célt másban nem lelhet, mint a halálban.
Ezt választja. Feláll; vetné a nyakába a hurkot;
felköti köntös-övét kapujuknak legtetejére
s "Légy boldog, szeretett Cinyras, s hogy mért halok, értsed!"
ezt nyögi, és halovány nyaka már e kötélbe szorítva.
Fennhangzó szavait, mondják, hallotta a dajka,
hű dajkája, ki ott küszöbét őrizte a lánynak.