Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Felriad, ajtót tár az anyó, s hogy a szörnyü halálnak
eszközeit meglátja, sikolt, mellét veri, tépi
öltözetét, s a leánynak azonnal rántja nyakáról
s szétszaggatja övét; ráér most végre zokogni,
karral ölelni a lányt s kérdezni a tette okáról.
Hallgat a szűz némán, mereven bámulja a földet,
s fáj neki, hogy meglátták, míg halogatta halálát.
Kérleli őt az anyó, ősz fürtjét tárja elébe
s hervadozó kebelét, könyörög bölcsőre s az első
tejre: mi fáj neki, mondja el. Ám elfordul a lányka
és csak nyög, de a dajka, amit kérd, tudni kivánja,
s már nemcsak hűséget igér. "Szólj," mondja, "lehessen
adnom e bajra segítséget: nem rest az öregség.
Vágy dühit? Ismerek én egy nőt, füvet-éneket értőt;
megbabonáztak tán? Megtisztít majd a varázsom;
s rád ha az ég haragos, majd áldozatokra kibékül.
Más mi lehet nyavalyád? Házad, vagyonod virulásban,
minden igen jól van: s az anyád él és az apád is."
Myrrha pedig szívből felsóhajt apja nevére;
semmi komoly vétket nem sejdít ekkor a dajka,
pusztán azt, hogy a lányt valamely szerelem tüzesíti;
szándékában erős, könyörög, szóljon neki (bármi
bántja) felőle, s könnyontót veszi éltes ölébe,
és mialatt remegő kézzel simogatja, eképp szól:
"Látom, hogy szerelem kínoz; vesd félre a félszet,
pártol ügyességem: sosem ér az apádhoz a híre."
Őrjöngőn szökken föl a lány dajkája öléből,
fúrja fejét párnája közé, s "Menj, kérlek," eképp szól,
"kíméld szégyenemet!" Marad az. "Menj, vagy sose kérdezd,
mért kínlódom;" a lány így szól, "bűnt kérdesz e szóval."
Most az anyó megijed, vénkortól s aggodalomtól
megremegő kézzel könyörög, rogy lába elé már,
hízeleg is, zsarol is: ha okát nem tudja meg, akkor
fölfedi, hogy meg akarta magát - szól - ölni hurokkal;
és megigéri segítségét, ha bevallja szerelmét.
Az fölemelve fejét, kitörő könnyekbe füröszti
ősz dajkája ölét, vágyódnék vallani többször,
majd elakad szava, és köpenyét fölvonja fejére,
s szól: "Ó, boldog anyám, amiért az a férje, ki férje!"
Így szól, s nyög. Jégborzadás fut csontjain által
(mert most érti baját) az anyónak, s ősz haja égre
borzad egész fejebőrén, mint vad sörte, mered föl;
hosszan szól a leánnyal, hogy lebeszélje e szörnyű
gerjedelemről; tudja a szűz, hogy jó, mire kérik;
mégis, halni előbb kész, mint nem bírni szerelmét.
"Élj hát," szól az anyó, "és bírd a te..." nem mer "apádat"
mondani, elhallgat, s esküdve igéri: segíti.
Évi nagy ünnepeit kezdették ülni Ceresnek,
most az anyák, burkolva fehér leplekbe a testük,
zsenge kalászból font koszorút felajánlani vittek,