Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

s hosszu kilenc éjen szerelem meg férfi-tapintás
tiltott volt nékik: Cenchreis szent csapatukban
lép, a királyasszony, titkos szent készületek közt.
Hát hogy a törvényes feleség kerevetje elárvult,
és borosan leli meg Cinyrast a keríteni szorgos
dajka: hazug néven, de igaz szerelemre, leányt mond,
s orcáját dícséri, korát hogy kérdi a férfi,
"Mint Myrrháé", szól. Vigye hát oda, kapja parancsát;
megy haza "Örvendezz," így szól, "édes kicsi lányom:
győztünk!" Csakhogy a szűz, a szegény, mégsem tud örülni
teljes szívéből, hiszen érzi előre a vesztét;
mégis azért örül is: nagy volt dúltsága szivének.
Jött is a hallgatag éj, a Bootes már a Trionok
csillagzatja közé, oldalt, fordítja a rúdját:
most indul vétkezni a lány; elinalt az arany hold,
elfeketült felhők fedték el a csillagok arcát;
Fénytől fosztva az éj; legelőbb te takartad el arcod,
Icarus; Erigone ezután, ki becsülte az apját.
Háromszor botlott meg Myrrha, előjelül akkor
háromszor sivított a bagoly baljós riadása:
mégis megy, s a sötét meg az éj csökkenti szemérmét;
balja a dajka kezében van, jobbjával a vaksi
éjben utat tapogat. S odaérve a nászi küszöbhöz,
már ajtót is nyit, már lép be, a térde remegni
kezd, rogyadoz, már arcából fut a szín, fut a vér ki,
bátorsága pedig tűnik tova léptei közben.
Bűnéhez közel ér, s borzad, már bánja amit mert,
s - vajha ne ismernék föl! - vágyik visszasuhanni.
Húzta a már habozót az anyó a magas kerevethez
és átadta: "E lányt, Cinyras," ezt mondta, "fogadd el;
mert a tiéd;" s kulcsolja a bűnös testeket egybe.
Förtelmes nyoszolyán nemző veszi át maga magvát,
félénken buzdít, oszlatja a szűzi szemérmet.
S tán, nagyon ifjúnak, neki ezt is mondja: "Leányom",
s hozzá ő hogy "Apám", így szól, nevet adva a bűnnek.
Ágyát apjának miután elhagyta, teherben,
átokvert magvat, vétkét, bűnös hasa hordoz.
Második éj kettőz vétket, s nem hozza a véget,
vágyakozik végül Cinyras meglátni szerelmét,
oly sok csókjuk után; fényt gyujt, meglátja leányát
és bűnét; szavakat kínjában nem lel, azonnal
rántja hegyes kardját fennfüggő kardhüvelyéből;
Myrrha szalad: s a sötétben, az óvó éji homályban
megmenekül, széles pusztákon szerte bolyongván,
Panchaeát s az arab pálmás földet tovahagyja;
szarva a holdnak már görbült teljesre kilencszer,
s ő a sabaei mezőn lankadtan végre megállott;
terhét hordta, de már csak alig. Nem tudta, mit óhajt;
s míg utálta az életet és remegett a haláltól,
íly esdésre fakadt: "Vétket bánóra ha néztek,