isteneink, méltán bűnhődöm; nem menekülnék
bűnhődésemtől, de hogy élőket sose sértsen
életem, és holtom ne a holtakat, űzzetek engem
mindkét országból ki: se élő, holt se legyek már!"
Meghallgatta az ég a szavát: ez a vágya, e végső,
lelt kegyes isteneket: míg szól, fedi föld a bokáit,
meghasadott körméből nő szanaszét a gyökérzet,
s szolgál már alapul sudaras szép hosszu fatörzsnek,
csontjai fásulnak, s a velő maradott a középen,
vér válik nedvvé, merevül két karja faággá,
ujjai gallyakká, kéreggé bőre keményül.
Most a fa már a növő, a pufók hasat is beboritja,
emlőit lepi el, s a nyakára sietve nyomakszik;
késlekedést nem tűr a leány, hajlik le elébe
és arcát a növő kéregnek alája meríti.
S bár érzékeit is testével mind odaveszti,
mégis sír: langyos könnyek csöppennek a fából.
Van becse gyöngyös cseppjeinek, nevezik ma e könnyet
róla - a híre sosem szűnik - mirrhának örökké.
Csakhogy a vérfertőzésből lett magzat amott benn
nőve utat keresett, hogy már elhagyja szülőjét
s fényre jöhessen: a has közepén dagadozgat a fának.
Gyötri a súly az anyát; de kimondani nincs szava kínját,
Lucinát sem tudja szülő hangján hivogatni.
Mégis mintha erőlködnék, meggörbül egészen,
sűrü nyögést hallat, könnyektől ázik a kérge.
Gyötrött ágabogára leszáll Lucina, a nyájas,
nyújtja kezét, s a szülést könnyítő szép szavakat mond:
s ím a fa meghasad, és kérgéből fordul a fényre
élő terhe, visít a gyerek; kit lágy füvön aztán
anyjának könnyében a nais-raj lefürösztött.
Még az Irígység is szépnek mondhatja; a teste,
- mint Amorok testét ha mutatja pucéran a festmény;
ámde, hogy öltözetük se legyen kétféle, vagy ennek
adj könnyű tegzet, vagy vedd el a tegzet amattól!
VENUS ÉS ADONIS
Szárnyon jár az idő, titkon suhan el mifölöttünk,
nincs is az éveknél sebesebb: lám, ő, kit a nővér
szült, s ki nagyapjának fia volt, s nemrégen a fában
rejtőzött s abból született, gyönyörű csecsemő lett,
ifjú, férfiu már, s még szebb, mint annakelőtte,
már Venus érte lobog, s bosszút áll anyja tüzéért.
Mert a Venus tegzes fia, míg csókolja az anyját,
emlőjét vesszővel sérti (kiállt a tegezből);
visszataszítja fiát kézzel: de bizony sebe mélyebb,
mint ahogyan legelőbb látszott s mint ő maga hitte.