Lássa, ha veszni akar! Ha e sok kérőnek a vesztén
még nem okult eddig, s ha az életet ennyire unja! -
Haljon-e hát meg azért, amiért velem áhitoz élni,
s mint bősz bére szerelmének, befogadja a sírhant?
Gyűlöletes gyász lesz győzelmem, tűrni se tudnám.
Mégsem az én vétkem! Célodtól bárcsak elállnál,
vagy, ha e téboly ver, gyorsabban a célba te szállnál!
Jaj, míly szűzi vonásokkal szép ifjui arcod!
Hippomenes, jaj, bár sose tűntem volna szemedbe!
Méltó lettél volna, hogy élj. Lett volna szelídebb
végzetem, és engem nem tiltott volna a násztól,
csak teveled kívánkoznám kerevetre kerülni.«
Így szólt, s mint újonc, kit a vágy most perzsel először:
csak szeret, és nem tudja, hogy ez szerelem, pedig érzi.
Apja s a nép a szokott versengést sürgeti immár,
s most neptunusi Hippomenes aggódva-esengve
énhozzám könyörög: »Cytherea legyen velem,« így szól,
»és a tüzet, mit adott nékem, kedvezve kisérje.«
Esdő, lágy szavait nem irígy lég súgta fülembe;
megnyert, nem tagadom; szükség volt gyors segitésre.
Rét terül ott el, mit Tamasusnak hív a lakosság,
Cyprus leggyönyörűbb tájéka, a régi időben
nékem az aggok szentelték, hogy templomom evvel
mégdúsabb legyen; egy fa ragyog közepén a mezőnek,
sárgák ágai, és cseng-bong szép lombja, arannyal:
Három szép aranyalmáját leszakasztva, siettem
Hippomeneshez, s ő látott csak, más nem, a kincset
átadtam, s megmondottam, vele mit cselekedjék.
Adnak a kürtök jelt, kirohannak ketten a síkra,
és a föveny-szinten sebesen surrannak előre:
száraz talppal ezek, vélnéd, szöknének az áron,
búzakalász sem hajlana meg talpuknak alatta.
Lelket adott a fiúnak a lárma, a taps, a rivalgás
sok-sok ajakról: »Most! Ez a perc, most, rajta, szorítsd meg!
Hippomenes, igyekezz! Most vesd be a teljes erődet!
Jaj, ne henyélj, győzöl!« Megarának hőse örült-e
jobban e hangoknak, vagy Schoeneus lánya, ki tudja?
Hányszor késlekedik, noha könnyen jutna elébe,
mert a soká szemlélt orcát nem hagyja el önként!
Szállt száraz lihegés a fiú fáradt ajakáról,
messze a céloszlop: s most Neptun dédunokája
végre a három szép almából elhajit egyet.
Hökken, torpan a szűz, áhítja a drága gyümölcsöt,
félreszökell s a futó aranyat fölkapja kezével;
Hippomenes meg előz: tapssal tele harsog a térség.
Most a teret, mit imént veszitett, a leány nyeri vissza:
háta mögött hagyván a fiút sebesebb rohanásban.
Második almadobás késlelteti újra, de újra
mellé ér s ismét tovahagyja. A verseny utolja
volt csak hátra; »Segíts, úrnőm, adományod adója!«
blacktrush
(BlackTrush)
#1