szól, s hogy a lány még lomhábban térjen meg: a rétre
ifju erővel a fényes arany gömböt veti félre.
Fusson-e érte, a szűz habozik: s én kényszeritem rá,
hogy vegye föl, s megtoldom még súlyát a gyümölcsnek:
így hátráltatom őt nehezékkel, késedelemmel.
Hogy szaladásuknál szavamat hosszabbra ne nyújtsam:
vesztes lett a leány: s díját elnyerte a győztes.
Méltó voltam-e, hogy hálát s tömjént is adózzék
nékem, Adonis, mondd. Hálátlan volt s feledékeny,
és tömjént sem adott! Haragom fellobban azonnal,
fáj ez a sértés, és hogy más le ne nézzen ezentúl,
példát adni török, magam ellenük így dühitem föl;
Istenek Anyjának szentélyét (híres Echion
mit fogadása szerint épített) sűrü ligetben
érték el, s a nagy út nékik pihenést javasolt már;
ott ölelőzni, időnek előtte, kigyúlt a kivánság
Hippomenesben, mit gerjesztett isteniségem.
Szentélyhez közel ott volt egy félfényü kicsiny zúg,
mint valamely barlang, tajtékkő fedte be végig,
hajdanidőtől szent, hova sok-sok régi faszobrát
halmozták papok föl a régszent égbelieknek;
megy be, s a szent kamarát a tilos kéj becsteleníti.
Elfordultak a szent képmások; a tornyos Anyának
támadt kedve a vétkeseket le a Styxbe sodorni:
csak keveselte e bűnhődést; így sárga sörény nőtt
egyszeriben nyakukon, körmük hajlik be karommá,
vállukból szügy lesz, kebelükbe tolakszik egészen
súlyuk, s farkukkal seprik tetejét a fövenynek;
Orcájuk dühödött, morgás lett régi szavukból,
lakhelyük erdőség, s ők, két riadalmas oroszlán,
foggal a zabláját, fékét fogják Cybelének.
Tőlük, kedveském, s más vadtól, mely nem a hátát
futva, de vad vívásra neked mellét mutogatja,
mindig csak menekülj: ne okozd merszeddel a gyászunk!"
Adta ez intelmét, s azután két hattyuja szárnyán
száll tova; csakhogy a bátorság sose hajt a tanácsra.
Véletlen vadkant vertek ki, nyomába nyomulván,
rejtekből az ebek, kirohant az a sűrü berekből,
s hát Cinyras fia oldalról kelevézt üt a kanba:
görbe agyarral a kan, mit festett vére, a dárdát
rázza ki, majd a futóra, a menhely után kutatóra
támad, s ágyékába fogát mélyen belevágja,
s dönti az immár haldokolót le a sárga fövenyre.
Szállt lebegő fogatán Cytherea a híg levegőben,
s hattyui szép fogatán Cyprosba sem ért el az útján:
távolból a halódónak meghallja nyögését;
megfordítja fehér hattyúit; s hogy magas égből
látja a vérben fetrengő félholt fiutestet,
szökken alá, megtépi haját, megtépi ruháját,
s két, sosem erre való tenyerével verdesi mellét,
blacktrush
(BlackTrush)
#1