s perli a sorsot: "A törvényt nem te szabod meg egészen;"
szól panaszos hangon, "mert érted, Adonis, a gyászom
mindig megmarad, és évenként újra meg újra
képe halálodnak s panaszomnak hangja feléled;
s véredből váljék ma virág. Vagy váltani néked
lány-tagokat hajdan jóillatu menta-virággá,
Persephone, lehetett? De ha hős gyerekét Cinyrasnak
átváltoztatom, az vétség?" Szólt, majd meg a vérét
hinti be illatozó nektárral, a vér pedig ettől
duzzadozott, valamint buborék az esőben a lápnak
sárga vizén, azután nem telt bele egy kerek óra,
s lám a kifolyt vérből ugyanoly szépszínü virág kél,
mint ama pún fáé, mely magvát rejteni szokta
szívós héja alatt; hosszan sose tart virulása;
mert laza módon csüng, mert könnyű: hullik azonnal,
és, melytől a nevét is kapta, a szél leszakítja.
TIZENEGYEDIK KÖNYV
ORPHEUS HALÁLA
Míg ilyen énekkel vadakat vont hű követőül
s fákat a thrák dalnok, sziklákkal, s vitte magával,
ím a cicon nők, mámorosult mellük beborítva
erdei vad bőrrel, látják egy domb tetejéről
Orpheust, mint veri lantidegét s társítja dalához.
Egy közülük, haja dús fürtjét fölvetve a szélben,
"Lám, ott van," harsan, "ki lenéz!", s gerelyét veti máris
zengő szája felé Phoebus dalosajku fiának;
lombos volt a gerely: foltot vert, nem sebesített;
egy másiknak a fegyvere kő, mit azonban a légben
még mialatt süvitett, a dal és lant hangja legyőzött,
s mintha csak őrjöngő dühükért kérné a kegyelmét,
úgy hullt lába elé. De a vak harc terjed, a mérték
tűnik, uralkodik ádázul s őrjöng az Erinys.
S tán minden fegyvert lecsitítana mégis az ének,
csakhogy a roppant zaj, berecynthusi síp, meg a kürtszó,
és a dobok s tapsok, s a bomolt nők vad visitása
lantmuzsikát elnyom; ki se hallgat már a dalosra,
s rázuhogó köveket fest végül vére pirosra.
Mert legelőbb a dalos hangját még egyre csodáló
sok vadat és madarat, kígyót szaggatja a baccháns
nők keze szét, így fosztják meg diadalmenetétől,
s vériszamos kézzel végül már ellene törnek,
s úgy sereglenek, akár madarak, ha a nappali fényben
kóválygó baglyot látnak, vagy akár ha a színház