Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

körbefogott fövenyén az ebek raja ejti a szarvast
hajnali órán zsákmányul; most mind körülállják,
s rá a nem errevaló koszorús botokat hajigálják.
Van, ki rögöt, más ágat vet, mit frissibe tépett,
más köveket; s hogy a düh ne maradjon fegyvere híján:
ökrök szántották a mezőt közelükben, ekével.
s tőlük nem távol, kenyerük keresőn veritékkel,
izmos földmivelők ásták a keményrögü földet,
s látva a nőcsapatot, szerszámuk-hagyva szaladnak
szerte, a szerszámok szanaszét szóródnak a réten,
ásók, hosszu kapák, boronák, nagysúlyu lapátok;
fölszedik ők mindezt szilajul, széttépik az összes
fölmeredő szarvú ökröt, s vesztére rohannak
vissza a dalnoknak; ki kezét széttárva, hiába
most legelőször szól, nem hat meg kit se dalával:
ádázul megölik, s amaz ajkon, mit - Jupiterre! -
sziklák hallgattak, s a vadállatok érteni tudtak,
lelke a dalnoknak, kilehelten, a szélbe iramlott!
Téged a bús madarak, téged szilaj állatok, Orpheus,
téged a durva kövek, téged jajgattak a berkek,
kik dalodért gyakran kísértek el; üstöke-nyírtan
meggyászolt a fa mind, lombját lehajítva; dagadtak
önnön könnyüktől a folyók is; gyászfeketében
naisok és dryasok, hajukat szétszórva, zokogtak.
Tagjai szerte hevernek; a főt, Hebrus, meg a lantot
áradatod befogadta: csodás, hogy míg a vizedben
úszik a lant, panaszos hangon szól, suttog a holt nyelv
szinte panaszt, s panaszos választ zeng vissza a partod.
Elhagyják honi áradatuk, tengerbe kerülnek,
s már methymnai Lesbosnak peremére verődnek.
Itt, idegen fövenyen, vad sárkány tátja ki torkát:
falni a víztől még csöpögő haju főt a hasába.
Phoebus megjelenik, fékezni a marni törekvőt,
és a kinyílt ajakú sárkányt kővé merevíti:
torka-kitátottan maradott meg, kőbe-fagyottan.
Száll le a földbe az árny; s mit látott már, nem is oly rég,
mind a vidékre reáismer, kegyesek mezejében
fölleli Eurydicét, forrón ráfonja a karját;
most ezek ott ketten, kar karban, járnak a réten,
s hol felesége után sétál, hol lépdel előtte,
s visszatekinthet rá - nem kell már félnie - Orpheus.
Ezt a gonosz bűnt büntetlen nem hagyta Lyaeus,
mert szentségeinek dalosát gyászolta erősen,
és a ligetben az edonis nőket, kik e vétket
szemlélték, köti görbe gyökérrel azonnal a földbe;
mert lábujjaikat, mindkét, épp ott, ahol állott,
fogja s a föld mélyébe hegyük belenyomja szilárdan.
Mint a madár amikor lábát beakasztja a tőrbe,
melyet a furfangos madarász, álcázva, elé tett,
érzi: fogoly, repdes, kötelét maga vonja szorosra: