Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

s íme, Ceresnek ajándékát ahogy illeti jobbja,
menten megmerevül keze közt a Ceres adománya,
s hogyha mohó foggal lakomáját rágni kívánja,
hát foga sárga arany-lemezekbe harap, soha másba;
Bacchus ajándékát csobogó vízzel ha vegyíti,
olvasztott aranyat vélnél leömölni a torkán.
Új nyavalyáján döbbenten, gazdag-nyomorultan,
futna a kincseitől s iszonyodva utálja, mit esdett.
Éhségét bőség sosem enyhiti; égeti torkát
szomja, s az undok arany méltán kínozza szünetlen;
égnek emelve kezét s tündöklő karjait, így szól:
"Vétkeztünk, Lenaeus atyám! A bocsánatod esdjük;
hát könyörülj rajtam, ments meg ragyogó nyomoromtól!"
Nyájas az istenség: Bacchus volt állapotába
visszahelyezte a bűnbánót, adománya-feloldva:
"Hogy károdra kivánt aranyad már rád ne ragadjon,"
mondta, "a nagy Sardesszal szomszéd vízhez eredj el,
szembe lehömpölyödő habjával, a lyd hegyen által
lépdelj, míg a folyó forrását nem leled ott fönn!
mártsd be, ahol legtöbb tajték tör elő a talajból,
testedet és fejedet, s lemosod habjával a vétket!"
Forrásvízbe merült a király; s az a víz aranyos lett,
mert az erő rászállt a folyóra az emberi testről;
régi erének magvából ma is őriz a földje
mindig aranyszemcsét, az iszap tündöklik arannyal.
Már minden kincset megutálva, a réten, a berken
jár, s hegyi barlangban lakozó Pant tiszteli pusztán,
tompaeszű maradott mégis, s ez bajba taszítja
ismét: együgyüség, ami árt neki, most is, akár rég.
Mert a magas meredek Tmolus letekint a vizekre,
s messzire elnyúlik, Sardesig a vége lehajlik
itt, de amott a kicsinyke Hypaepae adja határát.
Pan, fiatal nimfáknak amint dicsekedve dalolgat,
könnyü dalát viaszolt nádsípon játszva e tájon,
gyatrább énekünek bátor kijelenteni Phoebust,
kezd is egyenlőtlen versenyt, hol Tmolus a bíró.
Ül le saját bércére tehát, s szabadítja a bíró
fái közül ki fülét; kék fürtjét cser koszorúzza
pusztán, és a halántékán makk-díszei függnek.
Látja a nyáj-istent, s "Bírátok várakozik," szól,
"nincs ok késni." A nádsípot Pan zengeti tüstént,
s barbár hangja Midast (aki épp a körükben időzött)
elbűvölte; utána pedig Phoebus fele fordult
szent Tmolus: pillantását kísérte az erdő.
Szőke haját Parnassus-bérci babér koszorúzza
Phoebusnak, bíbor-köpenyével söpri a földet,
ind elefántcsonttal s gyöngyökkel díszes a lantja
baljában, s a verő-vesszőcskét jobbkeze tartja;
már ahogy áll: művész. Azután pendíti hüvelyke
mesterien húrját; Tmolus, bűvölten az édes