Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

egy gályás nékem, hálóit napra terítve);
sűrü füzes boritotta mocsár terül el közelében,
mit ki-kiöntő tengervíz tett sűrü mocsárrá:
kél most nagy zörgés, az egész táj rémületére:
szörnyű vad, farkas száguld ki a lápi bozótból,
villámló vigyorát tajtékos vér tüzesíti,
sárga-vörös tűzláng szikráz két szörnyü szeméből.
És, noha egyképpen kínozza a düh meg az éhség,
bősz dühe rettentőbb: mert hosszas bőjtje után sem
vet keserű éhének véget marhaöléssel,
mar sebet inkább mindegyiken, leteríti a csordát.
Végzetesen közülünk is néhány megsebesül, míg
védjük a csordánkat, s meghal; vértől pirosul már
körben a part, meg a hab, meg a bőgést visszaverő láp.
Káros a késedelem, habozásra idő se kerülhet:
míg van a csordából írmag, fegyverbe siessünk,
rajta, ragadjunk fegyvereket, s mind ellene menjünk!"
Mondta a pásztor; a kárt szívére sosem veszi Peleus,
emlékszik, mit tett, és sejti: a Nereis ad most
barmaiból a megölt Phocusnak síri imádást.
Oeta királya a férfiakat fegyverbe kiáltja,
fogjon mind dárdát; s velük együtt készül az útra;
csakhogy hitvese, Alcyone, kit a zaj megijesztett,
fut ki a házából, haja nincs rendezve egészen,
vállán szertezilálja, s borulva a férje nyakába,
kéri zokogva, segélyt küldjön csak, harcba ne menjen,
élete mentve legyen: két lelket ment meg ez eggyel!
Aeacides így szól: "Szép s hű riadalmadat, úrnőm,
vesd el! Elég hálát ébreszt, mit igértetek eddig.
Új csodaszörny ellen fegyvert sose vágyom emelni;
tengeri istenség kívánja imánk." Torony áll ott
vár tetején, lankadt gályák számára öröm-jel:
arra sietnek föl, s felnyögnek, látva a parton
földreterült barmok seregét, meg a vérhabos ajkú,
hosszu szőrein is vérmocskolt vad fene szörnyet.
Peleus onnan a nyílt tenger fele tárja ki karját,
s kéri a kék Psamathét, hogy már tegye félre haragját
és adjon segedelmet; a hős könyörög, de az úrnő
nem hajlik; Thetis az, ki esengő szóval urának
végre kegyelmet nyer. De a farkas az öldökléstől
vissza azértsem tér, olyan édes néki a friss vér,
mígnem, amint épp egy kis üszőnek marja a torkát,
márvánnyá merevül; s olyan épp, mint volt, csak a színe
más testének: a kő új színnel jelzi, hogy immár
nem farkas - márvány, sose kell rettegni a láttán.
Számkivetett Peleust e helyen sem ereszti a végzet
megtelepülni: a magnesokhoz fut menekülve,
s Haemonie-beli hős tisztítja meg ottan, Acastus.