Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

megborzad, s ismét sürü sok könny önti el arcát,
s míg az urára borul, szomorú szájjal, nyomorultul
szól: "Isten veled!", és elnyúlik a földön aléltan;
késnék most Ceyx örömest, de az ifjak, a kettős
sorban ülők, izmos mellükhöz húzva lapátot,
már ütemes mozgással az árt szelik: ő meg, az asszony,
fölveti még nedves szemeit, s úgy nézi a görbe
tat magasán álló férjét, ahogy int a kezével;
látja a jelt, viszonozza; mikor meg a part tovahátrál,
messzebb mint arcot láthatna a messze tekintet,
ő a szökő gályát, valamíg szeme tudja követni,
nézi; s a távolság nőttén hogy ez is tovatűnt már,
hát, mi az árbocfán odafönt leng, nézi a vásznat;
s hogy vásznat sem lát, üres ágyát gondteli szívvel
felkeresi s rádől: szoba s ágy új könnyre fakasztja
Alcyonét, s hogy mit veszitett, az eszébe idézi.
Elhagytak kikötőt; kötelekbe csapódtak a szellők:
már a hajós függő evezőket félrerakosgat,
szarvakat árboc-csúcshoz köt, leereszti a vásznat
mindenhol, s vándor szeleket vendégel a vászon.
Még nem egész a felén útjának, vagy feleútján
járt a hajó, mindkét földtől jó távol az árban,
s kezd, úgy estefelé, dagadó tajtékkal a tenger
szerte fehérleni, és hevesebben fúni az Eurus.
Harsog a kormányos: "Szarvakkal vissza a csúcsról;
és odakötni az árbocfákhoz mind a vitorlát!"
Mondja; de véghezvinni vihar nem ereszti parancsát,
s tengeri hab dörgése nem engedi hallani hangját.
Némelyik önként kél evezőket menteni gyorsan,
más meg az oldalakat tömi, más becsavarja a vásznat,
áradatot mer emez, s a vizet veti vissza a vízbe,
az rudakat leemel; rend nélkül föl-le sürögnek,
s nő a goromba vihar, bősz szél fú innen-amonnan,
szél szaggat szeleket, haragos hab hull a habokba.
Retteg a kormányos, maga is; nem tudja, hogy állnak;
sem, hogy mit tiltson, s hogy rendeletet mire adjon:
oly nagy a vész, a tudásánál oly sokkal erősebb.
Harsog a dúlt népség, recsegéssel zúg a kötélzet,
zeng hullám hegyiben hullám, magas égben a villám.
Tengeri ár meredez, már-már odaér a nagy éghez,
szinte a feltorló felhőkön fröccsen a tajték;
sárga fövenyt forgat felszínre a víz fenekéről
sárgán, máskor meg feketén, feketébben a Styxnél,
majd ismét lelapul, s robajos tajtéka fehérlik.
S lám, Trachis gályája lebeg s hull árral az áron,
látszik most magasan, valamint hegyorom tetejéről
nézni a völgybe alá, mélységes-mély Acheronba,
majd, hogy aláhuppan, s homorún veszi körbe a vízár,
lenti világ fenekéről néz magasába az égnek.
Gyakran nyög csúnyán, mikor oldalt csapja a hullám,