Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

(BlackTrush) #1

s nem zúg gyöngébben, mint hogyha a bástya tövében
vas-kos vagy hajitógépek zúzzák be a várat;
s mint az oroszlán ront, erejét tömörítve futásba,
mellel a mellének meredő gerelyek seregének,
így a hab is, rábízva magát a goromba szelekre,
tört a hajótestnek, sokkal magasabbra tolulva;
minden csap kilazul, hasadékok fosztva viasztól
rendre kitágulnak, s az ölő patakok benyomulnak.
Felleg megnyílik, zivatar zúg, zúdul a zápor,
azt vélnéd, hogy az ég a vizek közepébe merül be,
és a dagadt tenger föl az ég tetejére türemlik.
Vászon nedvesedik felhőktől, égi habokkal
tengeri ár elegyül; csillagtól árva az égbolt,
nyomja az éjt maga mélye, vadult viharok feketéje.
Át-és átszeli ezt felcsilló fénnyel a villám:
tornyosodott tajték tetején tüze tombol az égnek.
És már szökken az ár a kivájt gályának ölébe;
mint az az ostromló, ki vitézül előzi a többit,
s többször a védekező város bástyáinak ugrik,
végre, reménye szerint, dicsvágytól lángrahevülten,
elfoglalja falát, egyedül maga annyi ezer közt:
így, magas oldalait megcsapva kilencszer a hullám,
jött az erős tizedik, hevesebben fölmagasodva,
s addig a lankadozó gályát ostromlani nem szűnt,
míg végtére mikéntha bevett üregébe, le nem szállt.
Tenger tört kintről a fenyőfa-hajóba, zuhogva,
s tenger volt odabent: nem másképp reszket a nép bent,
mint városban, ahol kintről törik által a bástyát,
míg a bevett falakon belül is bolydulnak a bőszek.
Mesterség nem elég, szív csügged; látnak, amennyi
hullám jő, ugyanannyi halált rájuk viharozni.
Ez zokogást nem fojt el, amaz csak bámul, amaz meg
kit vár még temetés, boldognak mondja; a másik,
égre, mit úgysem lát, kart tár, fogadalmas imáját
mondja, segélyt kér; az testvért, szüleit, gyereket mind
és házát s aki benne maradt, fölidézi eszébe;
Alcyone Ceyx fájdalma, csak Alcyonéról
szól szomorú szájjal, s noha csak rá vágyik e vészben,
hogy nincs véle, örül; néz vissza, kivánja honának
látni megint partját, s mégegyszer látni a házát,
csakhogy merre lehet, nem tudja: a tengeri örvény
annyira forr, a szurok-felhők sürü árnya szakad rá
s teljes eget betakar, képét kettőzi az éjnek.
Eltörik egy forgószélnek rohamában az árboc,
el kormányuk is, és zsákmánya fölé magasodva
görbült háttal a hab, büszkén letekint a habokra;
majd, nem könnyebben, minthogyha Athost vagy a Pindust
forgatnák ki tövükből és vetnék be a vízbe,
zúdul alá ismét, s erejével s nagy nehezével
mélybe meríti egész gályájukat; ekkor a legtöbb

Free download pdf