ember a ránehezült örvénytől verten, a légre
nem kerül, elpusztul; sok más még csüng a hajónak
tört részén: maga Ceyx is máskor jogar-őrző
kézzel roncson függ; s apját, szólítja apósát,
jaj, be haszontalanul! S legtöbbször a hű feleséget,
Alcyonét hivogatja, reá emlékezik úszva:
testét Alcyone elibé görgesse a hullám,
sírhalmot tetemére az ő szerető keze rakjon!
És valahányszor a víz, ajakát hogy nyissa, ereszti,
Alcyonét harsan, s mormogja nevét a habokba.
S íme az ár közepén feketén víz íve magaslik,
megtörik, omlik alá, s a fejét tört habba borítja -
Lucifer akkoridőn beborult volt, látni se tudták
aznap: amért nem volt lehető odahagynia égi
fönti helyét, füstös felhővel fedte el arcát.
Közben az Aeolis, íly nagy vészt nem sejtve sehogysem,
már számolja az éjeket, és készíti ruháit
férjének, s készíti elő, miket ő maga ölt fel,
hogyha a férj hazaér, s ennek - be hiába! - örül már.
Mindegyik istennek, kegyesen, tömjénnel is áldoz,
mindjüknél jobban Junónak látogatója,
férjéért, ki pedig nincs már, oltára elé lép,
s kéri, hogy épségben térjen haza hitvese hozzá,
s hogy más nőt ne szeressen már: sok volt a kivánság,
és ami teljesedett, csak e végső, nem lehetett más.
Már Juno nem tűri, hogy így kérjék a kimúltért;
oltárához kéz, mit a gyász fertőz, ne is érjen.
"Iris," eképpen szól, "szavaim hű hírüladója,
szállj el a szenderitő Álom házába, sietve:
s mondd, hogy a holt Ceyx képében küldjön el éji
álmokat Alcyone elibé: hadd tudja, mi történt."
Mondta; ezerszinü öltözetét, nosza, ölti fel Iris,
fut le, szokott ívvel vetvén jelt fönt, ahol ível:
felleg alatt rejlő fejedelmet fölkeresendő.
Cimmerius népnek közelén mélyöblü üreg van,
odvas hegy, házát hol az Álom lakja, a lomha,
s abba bizony sugarát sem reggel, sem deleléskor,
s nem veti hulláskor Phoebus: csupa köd, csupa felhő
gőzöl a földje felől, szürkén ing-leng a borongás.
Itt tarajosfejü szárnyas ugyan sose hívja rikoltva
Aurorát, csaholásukkal csöndet sose törnek
éber ebek, sem a lúd, mely jobban hall az ebeknél;
sem vadak és barmok, sem a széltől lengedező ág,
emberi nyelveknek szava sem töri itt meg a csöndet.
Néma a mély nyugalom; mégis, sziklának alóla
csermelye csorran a Lethének, s csobogással aláfut
kis kavicsok tetején, csalogatja a habja az álmot.
Barlang szája előtt buja mák száz szirma virágzik,
és sok fű, melynek szendert szedegetve tejéből,
hinti a harmatos Éj szanaszerte az árnyteli földön.
blacktrush
(BlackTrush)
#1