Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Ajtó, mely küszöbön fordul s fordulva csikordul,
nincs az egész házban, figyelő őr nincs kapujában;
áll feketében a barlangnak közepében egy ében
ágy, éjszín tollal, s teritett éjszín takaróval:
lankadozó bágyadt testtel hever ott el az isten.
És szanaszerte körül, számnélküli tarka alakban,
sok hiú Álomkép, ugyanannyi, amennyi kalász van
búzamezőn, erdőn falevél, pici porszem a parton.
Lép be a szűz úrnő, útjából söpri kezével
mindet szét; fényes fátylától csillog a szent ház;
lomha nehéz súlytól lecsukott szemeit, noha bajjal,
nyitja az isten, majd ismét s ismét lehanyatlik,
bólogató állal mellét meg-megböki többször,
végre magát fölrázza magából, s felkönyökölve
kérdi, miért jött (mert ráismert); mondta az úrnő:
"Legszelidebb isten, te, kitől megnyugszik a minden,
Álom, lelkek igaz békéje, ki gondokat űzöl,
s munkában kimerült testet munkára üdítesz,
küldd a való alakot megjátszó álomi képet
Hercules ős Trachisa felé, képében urának
Alcyone elibé, hadd lássa a gályatörést ő,
Juno rendeli így." S miután átadta e szókat,
ment tova már Iris: nem tudta az álmositó gőzt
tűrni tovább; érezte, belé mint csusszan az álom;
hát szökik, és fut az égbe megint föl a tarka fonálon.
Álom, a nagy nemző, ivadékai sűrü rajából
hívja elő Morpheust, ki utánzani mesterien tud
s nagy művész: ügyesebb nem akad mímelni a mások
járását, arcát, s ahogyan szól ez s az, a hangját;
még a ruháját is, meg amit kiki mondani kedvel,
leggyakoribb szavait; de csak embert játszik örökkön;
más szárnyast alakít, vadakat, hosszúhasu kígyót;
égilakó Icelos, de Phobetor néven idézi
ezt a halandó nép; van művész harmadik is még,
Phantasos: ő fává, földdé, busa sziklakövekké,
vízzé, s lelketlen tárggyá alakul csalafintán;
arcukat ők a királyok elé s a vezérek elébe
éjszaka villantják, kószálnak mások a nép közt.
Elmellőzi a többieket, s valamennyi rokonból
csak Morpheust választja ki, Thaumas lánya parancsát
tenni, a vén Álom; s ez után laza bágyadozásban
ejti alá a fejét, puha párnán szunnyad el ismét.
Morpheus meg tovaszáll, puha szárnnyal nesztelen illan
át a homály terein, s máris feltűnik a várban,
Haemoniában, ahol testéről tolla-letéve
Ceyxnek képét meg alakját ölti magára,
s lép, haloványan, akár a halott, csupaszon, ruha nélkül,
fekvő bús felesége elé: szakadoz le szakállán
végig a tengervíz, hajafürtjei nedvesedettek.
Sírva hajol kerevetje fölé, könnyezve kimondja: