Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

"Ismered-é Ceyx uradat, te szegény feleségem,
vagy pedig arcom a vég elváltoztatta? Tekints rám:
hitvesed arca helyett itt látod a hitvesed árnyát!
Szent fogadalmaid, Alcyone, meg nem segitettek!
Meghaltam! Magadat sose merd áltatni reménnyel!
Fergeteges délszél Aegeus habján a hajómat
megtámadta, meg is pörgette, letörte lehével.
Szám, amikor szeretett nevedet hivogatta hiába,
megtelt hullámmal. - Nem kétes hírnöki szájból
hallod e hírt, nem a kósza beszéd hordozza füledbe:
gályatörött, magam én, festem teelébed elestem.
Ébredj, kelj, könnyezz, gyászköntöst öltve sirass meg,
megsiratatlan a mély árnyakhoz menni ne engedj!"
Mindezeket Morpheus oly hangon mondja: az asszony
elhiszi, férje beszél (s úgy látja, a könnye valódi),
és kíséri szavát Ceyx keze mozdulatával.
Alcyone felnyög, könnyezve kitárja a karját
álma alatt, s ura teste helyett levegőt ölel azzal,
s felzokog: "Állj! Ne tovább! Hova futsz? Veled indulok én is."
Most maga hangja s a férj árnyképe elűzi az álmát,
felriad, és legelőbb szétnéz, vajon ott van-e most is,
kit csak imént látott, mert hangja-riasztva a szolgák
lámpással jöttek. S amikor nem látja seholsem,
verdesi orcáját, melléről marja a ruháját,
öklözi két kebelét, nincs gondja feloldani fürtjét:
tépdesi; és gyászának okát hogy kérdi a dajka,
"Alcyone odavan, nincs többé!" mondja, "urával,
Ceyxével halt. Ne zavarjon semmi vigasz-szó!
Gályatörötten halt: láttam, s kart tártam elébe,
ráismertem, ahogy tovatűnt, itt tartani vágytam.
Árnyék volt nem más, de valóban az én uram árnya,
ez bizonyos. Nem olyan, ha kiváncsi vagy, arca vonása,
mint máskor, nem olyan sugaras, mint mindezidáig:
sápadtan, csupaszon láttam, boldogtalan asszony,
s még iszamos hajjal. Szánandó állapotában
itt állt, itt e helyen"; (s ha vajon nyoma ott-e, körülnéz).
"Ettől rettegtem, jóslón ezt félte a lelkem;
s kértem, a szélre ne bízd magadat, tőlem ne szaladj el.
Jaj be kivánnám már, mivel így vesztedbe rohantál,
vittél volna veled: jó is lett volna, valóban
véled erednem; mert perc sem lett volna, amit nem
oldaladon töltök, s nem váltunk volna a végben.
Most pedig itt vagyok, ott halok én, hányódom a habban,
távol a tengertől tengerben pusztulok. Elmém
tengernél dühödöttebb volna, ha élni kivánnék
még ezután, s túlélni e nagy kínt kínnal akarnám!
Nem küzdök, te szegény, s árván sose hagylak el immár,
most legalább veled indulok el, s ha a sírban az urna
egybe veled nem ölel, sírvers fűz egybe betűkkel:
csontunk hogyha nem is, de nevünk majd illeti egymást."