Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

s karjai nem voltak, hogy kart fölemelve esengjen;
szólna panaszt a leány: bőgés kél, más sem, az ajkán,
önmaga hangjától maga is rémülve riad meg.
Indul a parthoz, ahol máskor játszódva szökellget,
Inachuséhoz; amint meglátja alant a habokban
szarvait, elrémül, menekül hökkenve magától.
Naisok őt, maga Inachus őt sosem ismeri így föl;
apja nyomán, nővéreién jár mégis, azértis;
tűri, hogy érintsék, odalép, hogy megsimogassák.
Inachus ekkor, az agg, füvet is szed, nyújtja elébe;
nyalja kezét, csókot lehel ő a szülői tenyérre,
vissza se tartja a könnyeit, és - csak tudna beszélni! -
kérne segítséget, neve és baja volna az ajkán.
Nincs szava, ám a betű, mit a porba lerajzol a lába,
átalakult testéről tud szomorú jelet adni.
"Jaj nekem!" Inachus, apja, kiált, s a nyögő tehenecske
szarvain és hótiszta nyakán csüng, s újra csak így szól:
"Jaj nekem! Íme, te vagy, lányom, kit a földeken által
vágyva kutattam? Most-föllelt, míg rád nem akadtam,
enyhébb volt e keserv. Szóval szavaimra riadni
nem tudsz, csak szíved mélyéből sóhajod adni
s válaszul, ez maradott pusztán, bőgésre fakadni.
Én lakodalmas fáklyákat s a menyasszonyi ágyat
terveztem teneked, vőt vártam, majd unokákat.
Csorda a férjedet és a szülötteid adja a csorda.
Ekkora kínomnak végem sem vetheti végét,
mert isten vagyok, ez keserít, s a halál kapuján át
én sose léphetek, így nyúlik meg a gyászom örökké."
Míg efölött kesereg, löki arrébb csillagos Argus,
és a leányt viszi apjától messzibb legelőkre,
hajtja tovább. Maga meg meredek hegyoromra telepszik,
honnan szétláthat, kémlelve vigyázza a tájat.
Csakhogy az égi király nem tűrheti már a Phoroneus
sarja silány sorsát, szólítja fiát, kit a fényes
Pleias szült, s Argust gyilkolnia adja parancsát.
Késedelem nélkül köt szárnyat lábra, kezébe
álomadó vesszőt s a fejére keríti kalapját.
Ennekutána pedig Jupiter fia apja lakából
földre szökell; s odalent azután veti félre kalapját
és tollas szárnyát; pusztán pálcája a régi.
Evvel, pásztorként, kecskéket hajt legelőre,
melyeket útban csent, s dalokat fú pásztori sípon.
Elbájolta az őrt ez az új és mesteri zengzet:
"Bárki vagy is," szólott, "no csak ülj mellém le, e szirtre;
úgysem akad másutt nyájnak legelője kövérebb,
s láthatod," így Argus, "pásztornak kedves ez árnyék."
Atlas utódja leül mellé, megtölt a szavával
s hátráltat napot; összerakott nádsípja dalával
megkísérli az őr szemeit nyugalomba igézni.
Küzd pedig ez, hogy a lágy álom le ne győzze: csukódik