Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

»mennyire hitványabb szarvad, mint vaskelevézem«,
s csóváltam gerelyem; nem tudta kerülni sehogysem,
jobbját hát a sebet-váró homlokra emelte:
átdöfi ezt s a kezét; két körben lárma; s a küzdőt,
míg inog és míg vad sebtől dől föld fele, Peleus
(mert közel állt hozzá) hasa alján áthasitotta.
Felszökken dühösen, beleit vonszolja ölében,
ráhág arra, mi lóg, a tiport beleket kiszakítja,
lába körül béllel, kiürült hassal lehanyatlik.
Szép alakod sem menthet meg, deli Cyllarus, ekkor,
hogyha ugyan szépség van az ílyformáju alakban.
Pelyhesedett a szakálla, arany volt színe, aranyszín
haj hulláma borult végig vállára, szügyére,
arca vidám, bájos; nyaka, válla, s a melle, s a karja
illik a művészek sok dícsért műremekéhez,
férfiuéi ezek; s lóteste se volt kicsikét sem
hitványabb; képzelj hozzá nyakat és fejet, akkor
Castorhoz méltó: homorú hátán az ülés jó,
domboru szép szügye volt. Feketébb szőr rajta szuroknál,
farka fehér mégis; tündöklik lába fehéren.
Törzséből sok nő szeretett bele, ámde csak egy lett
asszonya, Hylonome, akinél nem volt a berekben
félig lóalakú nők közt kecsesebb soha egy sem;
ez kedvességgel, szerelemmel, szívbeli szóval
egymaga bírja urát, s oly dísszel, mely tud a kanca
s nő testen tündökleni: fürtjét rendezi fésű,
rozmarin és violák, koszorúzzák máskor a rózsák,
máskor meg hószín liliom, mit a fürtjein átfon;
napjában kétszer Pagasae forrása vizében
mossa meg orcáját, s a folyóban kétszer a testét.
És más nem csüngött, csak az illő s válogatott vad
bőre a bal mellén s balvállán köntöseképpen.
Bennük a hű szerelem: ketten kószálnak a bércen,
barlangjukba együtt búnak; lapithák lakomáján
részt közösen vettek, közösen vívták viadalmuk.
Balról bősz kelevéz röppen (nem tudni, ki küldte),
s kissé lentebb döf, mint mell és nyak kerül egybe,
Cyllarus, át téged, kicsi sebtől sértve, de mégis
meghidegült a szived, meg a tested, a dárda kihúztán.
Hylonome a halódó hőst hamar általölelte,
ápolgatja sebét kézzel, s ajakára az ajkát
nyomva, az elszálló lelket fenntartani vágyik;
s hogy már látja: halott, szólal, de a lárma fülemhez
jutni nem engedi végszavait, s ugyanabba a vasba
dől maga is, férjére fonódva, halálba hanyatlik.
Szinte ma is látom, ki a kétszer három oroszlán
bőrét összecsomózva egésszé tette, ruhává,
Phaeocomest: ember- s ló-testét íly ruha fedte;
tuskót (két kétökrü fogat mit vonni alig jó)
vetve ki, Tectaphos Olenidest veri fejtetejében;