Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

nagykörü nagy feje szétreccsen, s omlik ki a száján
s orrlukain s a szemén s a fülén agya lágy kocsonyája,
mintha aludttej foly, szívárog a tölgyfonadékon,
vagy valamint must csorg rostán át, súlynak alatta,
számos szűk lukon át csöppen, s noha sűrü, kibuggyan.
Én meg, amint ez amazt fegyvertől fosztani készül
(tudja az édesapád), véknyába merítem a kardom
mélyen. Amott feküszik Chthonius s vele Teleboas, kit
kardom elölt: kétágu husáng volt fegyvere annak,
ennek dárda; s a dárdával, lásd, megsebesített:
itt van a jel! Noha régen esett, még rajtam a sebhely.
Pergamumot bár akkor küldtek volna bevennem;
hátráltatni a nagy Hectort - ha le nem verem - akkor
tudtam volna! Dehát Hector nem is élt azidőben,
vagy még gyermek volt; ma meg engem gyöngit az aggkor.
Hát Periphast, kéttestü Pyraethus hős leverőjét
említsem? S vajon Ampyxot? Négylábu Echeclest
arcba ki döfte amott, hegynélküli somgerelyével?
Földre pelethroni hős Macareus - mellébe rudat vert -
dönti Erigdupust; s emlékszem még a gerelyre,
mit Nessus hajitott, s ágyékon döfte Cymelust.
És sose véld, hogy az Ampycides Mopsus csak örökké
dalt zengett s jósolt: mert Mopsus verte Hoditest
földre gerellyel, kétalakút, s épp szólni kivánót:
nyelvét álla fölé, s állát torkára szögezte.
Ötre hozott Caeneus véget; Styphelusra, Bromusra,
Antimachus s Elymus hullt még s nagybárdu Pyracmon:
s bárha sebükre nem, emlékszem számukra, nevükre.
Emathiei Halesusnak, kit a karja levert volt,
vértjében száguld Latreus, nagytestü, növésü:
korban öreg s fiatal közt állt, de erős fiatalként
vív a csatán, a halántékát tarkázta az ősz haj.
Pajzzsal volt ékes, karddal, macedon gerelyével,
mindkét hadra emelve szemét, megrázta keményen
fegyvereit, szökkenve patán kört mért a fövenyben,
s íly szavakat zuditott dicsekedve a híg levegőbe:
»Caenis, tűrjelek én? Hisz örökké asszony, örökké
Caenis léssz te nekem. Születésed módja nem int-e,
vagy nem is emlékszel, micsodás tett hozta jutalmad,
s férfiu-álalakod milyen áron nyerted el egykor?
Lásd, mire is lettél, s mit tűrtél, lásd: guzsaly illik,
menj, a kezedbe, kosár; fonalat sodorintson az ujjad;
férfinak engedd át a csatát.« Caeneus neki, míg így
hányja magát, kelevézt futtában szúr a szügyébe,
ott, hol a ló s ember nőtt egybe. De kíndühitetten
csapja ez arcba a phyllosi hős fiatalt gerelyével.
Nem másképp ugrott el a hegy, mint jég a födélről,
vagy homorú dobnak bőrén ha piciny kavics ugrál.
Szembeszökik vele most, be akarja meríteni kardját,
küzdve, kemény véknyába: s a kard sehogyanse hatol be.