Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

»Most mégsem menekülsz! Leterülsz kardom közepétől,
mert hegye eltompult«, így szól, s rézsút be a kardot
készül nyomni, kinyújtja kezét, átfogja a véknyát.
Most a csapás csikorog, mint márvány testre ha csattan,
s pattan az érc-kardél szanaszét, ahogy éri a bőrét.
Sértetlen testét miután kedvére mutatta,
»Rajta!« kiált Caeneus, »kísértse vasunk a te tested!«
S marjának mélyébe meríti a markolatáig
végzetadó kardját, és megforgatja belében
vaktában, kézzel, sebeket szaporítva sebekre.
Ekkor a kéttaguak vad lármát verve rohannak,
fegyverüket már mind vetik és viszik arra az egyre.
Visszaverődik a vas: vágatlan, vérkinemontva
áll Elatos fia, hős Caeneus, sok ütésnek utána.
Bámult mind e csodán. »Ó jaj, míly szörnyü gyalázat!«
Monychus így harsan. »Mindünkön győz ez a férfi,
bár nem is az; de biz az, nem kis tettekkel elérte,
és mi vagyunk, aki ő régen. Mit is érnek e roppant
nagy testek, kettős nagy erőnk, s hogy két deli lénynek
tette a természet testünk nemes ötvözetévé?
Istennő sose szült minket, sose volt a mi nemzőnk
Ixion, ki a nagy Junót is merte remélni,
istennőt: hiszen ím, seregünkön győz ez a félhím!
Szirteket és fákat, gördítsetek ormokat erre,
üssétek ki erős lelkét erdők tömegével!
Torkát nyomja el az: súly végez véle, ha seb nem.«
Szólt, s egy fát, mit az őrjöngő Auster kicsavart volt,
megmarkolt s nagyerős ellenségükre vetette;
példát így mutatott; hamarost megmeztelenült már
Othrys a szálfáktól, s nem volt már Pelion árnyas.
Caeneus most, betemetve a súlyos fák tömegétől,
hányja magát ama tölgyek alatt, és tartja a halmot
izmos vállával, de mikor feje s ajka fölébe
nő a teher, s levegőt sem tud már venni az orrán,
roskadozik, majd hasztalanul kíván föl a légre
törni megint, lesodorni a sok fölibé hajított fát;
máskor meg mozdul, valamint láthatjuk az Idát,
ott ni, amint meg-megrázkódik a föld remegésén.
Végét nem tudjuk: hír kélt olyan is, hogy a testét
Tartarus-árnyakhoz taszitotta le végül az erdő;
Ampycides mást mond: látott a halom közepéből
rőttollú madarat röppenni a híg levegőbe,
mit legelőbb akkor láttam, legutolszor is akkor.
Ezt amidőn meglátja, miként szemléli a tábort,
s mint szárnyal lassan, s dalol is, dala messzire harsan,
Mopsus nézi nagyon, szeme-lelke nyomábaszegődik,
s így szól: »Üdvözlégy, lapithák nagy dísze, te hajdan
nagyszerű férfi, de most csoda-röptü madár, deli Caeneus!«
Mopsus mondta, tehát hisszük: harag ébred a gyászból,
mert nehezen tűrjük, hogy olyan sokan egyre rohantak;