s nagy fájdalmunkat sose szűnünk veszteni vassal,
míg a halál, a futás meg az éj nem hordja el őket."
PERICLYMENOS
Míg félember Centaurok s lapithák viadalmát
mondta Pylos fejedelme, nagyon fájt Tlepolemusnak,
hogy sosem emliti Alcidest; hallgatni nem óhajt,
szól: "Be csodálom, öreg, hogy már feleded, mi dicsőség
volt ott Herculesé; hisz apám elmondta nem egyszer,
hogy maga volt, ki a felhőnek fiait leigázta."
Szólt a Pylos-beli hős szomorúan: "A búra miért kell
emlékeztetned, mért tépsz föl rég-behegedt gyászt,
mint sértett meg apád, és én mint gyűlölöm érte?
Istenek! Ő hihetetleneket tett, és a világot
érdeme megtöltötte, de bár le lehetne tagadnom;
hát hisz Deiphobust se dicsérjük, Polydamast sem,
még Hectort sem: az ellenséget ugyan ki dicsérné?
Egykor apád, bizony ő, Messenét verte le földig,
s két vétlen városra vonult: Elisre, Pylosra,
otthonom isteneit vassal, támadta tüzekkel;
s hogy másról, akit ott leterített, szót ne is ejtsek:
Neleusnak voltunk kétszer hat szép fiusarja;
egy híján kétszer hatot ölt meg Hercules akkor;
én túléltem e vészt; s értem minden diadalmát:
veszte Periclymenusnak volt csak bámulatos, ki
ölteni, váltani tudta, ahogy csak akarta, alakját,
mert neki ezt Neptun, Neleus nemzője, megadta.
Ő miután öltött sokszáz alakot, de hiába,
váltja magát szárnyassá, mely viszi görbe karommal
gyakran a villámot, mit kedvel az istenek atyja;
horgas csőrével - mert élt e madár erejével -
s kampós karmaival szaggatta a férfiu arcát.
Túlbiztos nyílhúrt von rá Tiryns daliája,
és belelő, míg felhők közt viszi könnyen a testét
és levegőben leng, szárnyának fönti tövébe;
szerteszakadt - sebe bár nem súlyos - számos idegszál,
elgyöngült a madár, szárnyat rebbentene, nem száll,
földrezuhan, bágyadt tollával a légbe fogózni
nem tud; a nyílvessző, mely csüngött könnyen a szárnyán,
gyors zuhanás nagy súlyától mellébe magától
nyomta be vas-végét, s balról átfúrta a gégét.
S most döntsd el te, magad: dícsérnem kell-e apádnak
tetteit, ó, te derék, te Rhodos deli gályavezére.
Nem többel: csönddel veszem én csak rajta a bosszum
drága fivéreimért: de veled sose vész a barátság.
Ezt mondotta tehát Neleus fia mézes ajakkal;