Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Hát amit ez látszott később cselekedni vitézül,
én tettem - mivel őt én hoztam vissza futásból.
Végre: melyik danaus dícsér, társul melyik is kér
téged? Mert vélem Tydeus fia közli a tervét,
bennem megbízik; s bízik, ha a társa Ulixes.
Nem kicsiség sokezernyi görögből lenni az egynek,
kit Diomedes hív! Nem a sors sorsolt ki az útra:
ám megvetve az ellenség meg az éj veszedelmét,
azt a phryget, ki hasonlót, mint mi, akart, leterítem,
azt a Dolont; nem előbb mégsem, mielőtt ki nem adja
s nem fedi föl mindazt, mit az álnok Trója kitervelt.
Mindent megtudtam, nem volt mit kémlenem immár,
visszavonulhatnék, az igért dícséret enyém már;
mégsem volt ez elég, Rhesus sátrába megyek még,
s tábora legközepén megölöm s vele sok haditársát,
zsákmányolt szekeren kerülök haza győztes erőben,
mint diadalmeneten, mivel azt, mire vágytam, elértem.
Ellenség követelte e hős lovait, s csak egy éjért;
s fegyvereit nem kaphatom én? Még jobbszivű Aiax!
Mondjam-e, hogy Lycie-beli Sarpedon csapatát is
szétkaszabolta vasam? Sok vérrel vertem a földre
Coeranos Iphitidest, azután Chromiust meg Alastort,
Alcandrust, Haliust, Prytanist és véle Noemont;
Chersidamasra, Thoonra a vészt én vittem ugyancsak;
Ennomos is, kit a sors űzött, és véle Charops is,
s már kicsinyebb nevüek kezem által hulltak a várnak
bástyatövében. S polgárok, van harci-sebem sok,
büszke helyen; sose higgyétek pusztán a szavamnak,
lássátok!" széthúzta mezét, s így mondta ki: "Íme,
itt van a mell, mely a vészt veletek vállalja szünetlen!
Míg Telamon fia egy csepp vért nem adott ezidáig
értetek, ennyi időn át sem, sértetlen a teste!
Mit számít mindez, mikor ő dicsekedhetik azzal,
hogy Jupiterrel s Trójával harcolt a hajókért?
Így volt nem tagadom (kicsinyíteni úgyse szokásom
semmi igaz tettet), de ne mondja, hogy egymaga tette,
és a dicsőségből, mi közös, részt nektek is adjon;
Actorides, az Achilles-vérttől óva, zavarta
messze a trószt, másképp a hajók s védő odaégnek. -
S azt hiszi, Hectorral csakis ő mert volna kiállni;
és a király, s a vezérek, s én? Ezt szinte feledné
ő, ki kilencből lett sors által a harcra jelölve.
S végül a vége mi lett, te vitéz, ama párviadalnak?
Hogy Hector meg sem sebesült, sértetlen odébbállt!
S én a szegény, míly kínok közt emlékszem a napra,
melyen a hellének védőfala dőlt el, Achilles!
Engem ugyan sem a könny, sem a gyász, sem a félsz nem ijesztett
attól el, hogy a holt tetemét fölemeljem a földről:
s testét, íme e két vállon hordoztam, e vállon,
s véle a fegyvereit, miket immár hordani vágyom.