válni, az ő, Glaucus; s elfogja a vágy a leányért,
és mindent, amiről úgy véli, az elszaladó lányt
késleltetheti, sorra sorol; de fut az sebesen, fél,
és föl is ér egy dombra, mi ott magasul föl a partnál.
Szemben az árral a hegy, nagy szirt nyúlik ki belőle,
lombkoszorús csúccsal hosszan hajlik ki a vízre.
Itt meg is állt, biztos helyen, és nem tudva, hogy isten
vagy szörny az, színét hosszan bámulja, haját is,
mely dúsan vállát s végig beborítja a hátát,
s nézi a halfarkat, mely az ágyékán alul indult,
Glaucus látja a lányt, s egy szomszéd szirtre ledőlve,
szól: "Nem szörny vagyok én, szép szűz, nem vad csodalény, hidd,
istenség vagyok én: Proteus sem több a vizekben
nálam, sem Triton, s Athamasnak sarja, Palaemon.
Ember voltam előbb, de olyan, ki örökkön a tengert
kedveltem nagyonis, hab közt mulatoztam örökkön;
mert vagy halbefogó hálót meritettem a vízbe,
vagy sziklán ültem, s a halászó nádra ügyeltem.
Egy zöld rét van a part peremén, e mezőnek az egyik
vége a tengertől, más vége körítve füvektől,
mikbe a szarvviselő marhák foga nem harapott még,
szende juhok, borzas kecskék, ti sem ismeritek még;
onnan a munkás méh sose gyűjtött semmi virágport,
ünnepi szép koszorúk se kerültek a főkre e rétről,
sarló sem suhogott e gyepen; s én voltam az első,
rátelepedve ki hálóim szárítani kezdtem,
és a fogott halakat rendben számlálni akartam
éppen e gyep tetején, miket űzött volt a szerencse
hálómhoz, s a hiszékenység horgomra taszított;
költésnek vélnéd: - de ugyan mit is érne a költés? -
rögtön, amint füvet ért, kezdett mocorogni a zsákmány,
forgani oldalról oldalra, akárcsak a vízben.
Ámulok és habozom, de azok szökkennek a vízbe,
új urukat s az egész partot tüstént tovahagyva.
Bámultam, s az okát hosszan kétkedve kutattam,
isten tette-e ezt, vagy a fűnek nedve okozta:
»Lássuk e fűben erő mi lehet?« kérdeztem, azonnal
tépek a fűből és foggal harapok bele tüstént.
Új s különös nedvét e növénynek alig nyeli gégém,
érzem azonnal, hogy megrendül bévül a szívem,
és hogy a keblem már vágyódik a másik elembe;
hosszan már nem időzhettem, s »Isten veled, ó, te
többé már sohasem taposandó föld!« lemerültem.
Tengeri istenek itt társul méltatva személyem,
hogy vegyenek rólam mindent le, mi földi halandó,
Oceanust s Tethyst kérik: megtisztit e kettő,
s vétekelűző szent dalokat duruzsolva kilencszer,
száz folyamárnak alá küldik tisztulni a mellem;
íme azonnal több oldalról zúdul az ár rám,
és az egész tenger tömegével dől a fejemre.
blacktrush
(BlackTrush)
#1