Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Nézd arcom; s ha talán - bárcsak! - szívembe tekintesz,
akkor majd érted, hogy apád, aki így remeg érted!
Végül: dús a világ, nézz szét, s ami benne kerülhet
ég, föld s tengerözön sok kedves kincse közül, kérd
mit csak akarsz: meg nem tagadom, mind elnyered, elhidd.
Egy ez, amit, kérlek, sose kérj: hívd ezt lakolásnak
és sose tisztségnek; Phaethon, kárt kérsz jutalomként.
Mért fonod át a nyakam hízelgőn, jaj, te tudatlan?
Kétleni kár, megadom (Styx habját hívta az esküm),
bármit is óhajtasz; de okos légy, kérj okosabbat."
Így intette fiát; hanem ez csak küzd szava ellen,
megmakacsolja magát, a szekérért lángol a szíve.
Késlekedett, mígcsak lehetett nemzője, de végül
vitte a Vulcanustól nyert magasívü szekérhez.
Rúdja arany volt, tengelye is, kerekének a talpa
szinte arany; sugaraztak ezüstből körben a küllők;
járma fölött chrysolit díszlett s más széptüzü ékkő.
Phoebus tiszta tüzét kettőzőn visszaragyogták,
Nagyratörő Phaethon ámult, szemlélte e művet,
s íme a friss-éber Hajnal feltárta a fénylő
Napkeleten bíbor kapuját, s kinyitotta a rózsás
csarnokokat. Fut a sok csillag, mind közt raj-utolsó
Lucifer, ő indul legutolszor el, őrhelye-hagyva.
Titan, látva, hogy ez letünik, s hogy körben az égbolt
megpirosul, s hogy a hold két szarva is elhalaványul,
rendeli már a serény Horákat a lóbefogásra.
Sebten az istennők ama tűzlehü s ambrosiával
jól belakott lovakat, mint kell, hozzák a hatalmas
jászlak elől, csengő zabolát igazítva reájuk.
Szent írral keni most fia arcát apja, azért, hogy
fennlobogó lángok rohamát jól tűrje az égen,
fürtje fölé sugarak seregét süti, bánatot érző
sóhaja aggódó kebeléből szállva ki, szólal:
"Hogyha lehet, legalább hallgass e szavára apádnak:
légy fukar ösztönző, fiam, és fékezni figyelmes:
szállnak amúgyis ezek; munkád: mérsékleni röptük.
Át az öt ég-íven ne kivánj egyenest tovaszállni:
rézsutosan vág át, széles kanyarával egy ösvény
három övön, s ez elég, kikerülve a sarkot, a délit
éppúgy, mint, mely az északi sarkhoz kötve, a Medvét.
Arra haladj; a keréknyomokat nézd, szembetünőek.
És, hogy a hőt egyként kaphassa a föld meg az égbolt,
túlmélyen sose szállj, de a lég tetejébe se hajtsál.
Hogyha magasba hatolsz, lakait felgyújtod a mennynek,
hogyha alant, a mezőt: legjobb középütt tovamenned.
Jobbra, a megtekerült Kígyó közelébe ne tévedj,
balra, az ellapuló Oltárt kereked ne keresse:
járj középütt köztük. Rábízom a többit a sorsra,
jobb legyen az hozzád, óhajtom, mint te magadhoz.
Míg szólok, látom, hogy a harmatos Éj odaért már