Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Változik, el nem enyészik azonban semmi. Amonnan
jő ide, innen odébb lelkünk; új s új alakokban
vándorol: állatból átköltözik emberi testbe,
emberi testünkből állatba: de el nem enyészik.
Mint amiképp a viasz lágyan vált képet a képre,
s nem marad az, mi előbb, soha meg nem tartja alakját,
mégis megmarad, úgy állandó mindig a lelkünk,
és úgy költözik át más és más képbe örökkön.
Emberi jobb érzést le ne győzzön vágya a hasnak;
szűnjetek undok ölésekkel zaklatni helyükből
társaitok lelkét; vért vér táplálva ne tartson.
Én a vizekre kiszálltam már, kifeszítve vitorlám
szélviharoknak elébe: a földön semmi sem áll meg:
minden foly: s ölt új alakot mindegyre, mozogva.
Még az idő is örök mozgásban hömpölyög egyre,
mint a folyó. S a folyók zuhogása miként nem akad meg,
úgy az időé sem: de miként hab habra habot hajt,
és a korábbi a későbbit kitaszítja helyéből,
így az idő is fut, perc percen percnek utána;
s újdonatúj mindíg: mert elmarad az, mi imént volt,
s lesz, ami nem volt még: minden perc újul örökkön.
Látod, az éj ha lefut, hajnallá lenni törekszik,
és e nyaláb napfény felváltani azt a sötét éjt.
Más színt ölt fel az ég, mikor éjféltájban az álom
minden szemre leszáll; s mikor itt van hóparipáin
Lucifer: ismét mást, amikor Phoebusnak elődje,
szép Pallantias, égboltunk bíborba borítja.
Pajzsa az istennek, mikor indul az útra, piroslik,
hajnalidőn, s ha a föld fele tart már újra, piroslik;
míg a magasban tiszta fehér, mert fennen a légnek
jobb természete van, távol sok földi ragálytól.
Éji Dianának sem egyenlő mindig alakja,
mert amikor kerekül, karcsúbb, mint másnapi éjen,
és amikor zsugorul, teltebb, mint másnapi éjen,
Hát az időnek tán nem látod négy szakaszát, mint
változik? És éltünk menetét mint tükrözi híven?
Zsenge, tejes, valamint a gyerekkor, míg a tavasz tart:
ekkor a fű fénylik, s noha híján még az erőnek,
nedvdús; még ing-leng, de reményt ad a földmivelőnek.
Minden, látni, virít ezidőtt; többféle virággal
hintve a rét: de a friss lombban nincs semmi erő még.
Majd, hogy erősebbé fordul, lesz nyár a tavaszból,
lesz viruló ifjú. Nincs ennél évszak erősebb
s dúsabbtermésű, nincsen lobogóbb hevülésű.
Érkezik erre az ősz, fiatal heve már kifogyóban,
megnyugodott, érett: még nem vén s már nem is ifjú,
hintve halántékán néhány hajafürtje ezüsttel.
Majd megjő remegő léptekkel a zordon öreg tél:
és haja vagy nincs már, vagy minden szála fehérlik.
Így a mi testünk is, szünetet sose tartva, cseréli