Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

állapotát: és mik voltunk, és mik ma vagyunk még,
holnap nem lehetünk. Volt nap, hogy anyánknak ölében
laktunk: majdani lényünknek csak magva, reménye.
Míves kézzel a természet munkált, nem akarta,
hogy duzzadt méhben berekesztve szorongjon a testünk,
és bennünket a szűk lakból a szabadba bocsátott.
Fényre kerülve a csöpp csecsemő heverészik erőtlen,
később négy lábon, valamint csak az állatok, úgy jár;
lassanként fölkél, remegő s még gyönge inakkal,
ingadozik, támaszra szorul, megcsuklik a térde.
Majd meg erős, gyors lett, befutotta az ifjui pályát,
és be a közbeeső kort is, majd, túl e határon,
alkonyuló aggság lejtős útjára hanyatlik.
Hajdani jó erejét ez a kor csökkenti, lerontja:
agg Milon felsír, amikor karjára tekint, mely
hajdanidőn izmos, vetekedni a Herculesével
képes volt, s ma lazán lefelé csüng és tehetetlen;
sír, amikor vénasszony-ráncát nézi tükörben
Tyndaris, és, mért rablották el - kérdezi - kétszer.
Jaj, te idő, mindent felfalsz, s te irígy kor, öregség,
mindent szétronttok, szétrágtok lassan a korral,
szívósan fölemészttek mindent lassu halállal.
Még amiket hívunk elemeknek, azok se maradnak
állandók, s hogy mint változnak, halljatok, íme:
Négy anyatestet tart ama kezdet nélküli Minden
karja között. Súlyos kettő, sok terhe a mélybe
húzza alá: a nevük föld és víz, lent van e kettő;
kettő meg könnyebb: s minthogy súly nem nehezíti,
száll följebb: levegő s tisztább tűz lángja e kettő.
Egymástól távol vannak bár, minden e négyből
támad azért s ezzé válik, tér vissza: a széthullt
föld ritkul vízzé, víz gőzzé lebben a légbe,
és súlyát ha a lég odaveszti, megint magasabbra
szállva föl és fölvillanván lesz tiszta tüzekké;
innen visszafelé, s így térnek körbe megújra:
tűzláng megsürüdik, levegővé válik azonnal;
ez vízzé alakul; majd földdé sűrül a víz is.
És neme egynek sem tartós: újítja örökkön
s váltja a természet mássá másból az egészet.
Semmi a nagy mindenségben, tudd, el nem enyészhet,
csak más képeket ölt: s mit hívsz születésnek, az annyi,
hogy mássá válsz, mint voltál; s meghalni csak annyi,
hogy megszűnsz ennek vagy amannak lenni: mi ott volt,
erre kerül, s oda az: de az összeg megmarad így is.
Úgy hiszem, egy képben mi sem áll fenn hosszu időben:
mint ahogyan ti aranykorból indulva a vaskort
élitek, így változnak a tájak is egyre a földön.
Láttam, hogy mi kemény föld volt hajdanta, öböllé
mélyedt; láttam a tengerből kimeredni a földet;
messze a tengertől sorakoztak a sósvizi kagylók,