Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

(ismert régi dolog): rothadt bensője hamar szül
mézgyűjtő méh-rajt, mely akárcsak sok-sok elődje,
száll a mezőn, sürög és fárad, munkálja reményét.
Földbetakart hadiménből kél a darázs a világra.
Partszerető rák ollóit csak vágd le, s enélkül
ásd el, az eltemetett ráktestből scorpio támad,
mely görbült farkkal fenyeget, sebesíteni, tüstént.
Fák levelét hószín szállal befonó kicsi hernyók
(látja a földmivelő ezt jól) kicserélik alakjuk,
és már nem hernyók, de halottak lelkei, lepkék.
Zöld békákat adó magvat mélyén az iszap tart,
s nemz lábatlanokat, majd lábat ad, úszni, azoknak,
és hogy e lábak jók legyenek szökkenni, ugorni,
mindig a két hátsó hosszabb, mint az, mi elől van.
Medveanyától ellett bocs, csak hús, noha él, nincs
semmi alakja: az anyja nyalással képezi tagját,
testét téve olyanná, mint amilyen neki is van.
Nem látod, hogy a méh hatszög viaszába takarja
mind ivadékát, s hogy testüknek tagja se támadt,
s lábuk csak később, csak később nő ki a szárnyuk?
Junónak madarát, mely farkán csillagokat hord,
és Jupiter fegyvernökeit, Cytherea galambját,
meg más szárnyasokat kikerülni világra tojásból
hogyha talán nem tudná, hinné bárki, hogy így van?
Van, ki ilyent is hisz: ha gerincünk rothad a sírban,
hát a velőből majd nagy kígyó kél a világra.
Létet ezek mind más lényektől nyernek; azonban
egy szárnyas maga nemzi magát s örököst maga újul:
assyrok ezt phoenixnek hívják; semmi gyümölcsöt,
semmi füvet nem eszik: tömjén és balzsam az étke.
Ez, miután kerek ötszáz év odalett idejéből,
rengő pálmafa ágai közt és lombtetejében
karmaival s ragyogó csőrrel fölrakja a fészkét,
abba fahéjat tesz, meg a nardus zsenge kalászát,
porrátört cimetet, s mirrhát, ama sárgasugárút,
és ráül, s jóillat közt így végzi be éltét.
S mondják: mely aztán ugyaníly nagy korra kerül majd,
apjának teteméből új phoenix jön a létre;
ez ha erőre kapott s terhét már hordani tudja,
fészkétől a magas fát tüstént megszabadítja,
és kegyesen viszi bölcsőjét s apjának a sírját,
s át a legen Hyperionnak váráig elérve,
terhét már Hyperionnak teszi szent küszöbére.
Hogyha pedig valamennyire is csoda ez: csoda inkább,
hogy meg-megfordítja nemét, tűr hímet a hátán,
majd azután csodamód maga lesz hímmé a hiéna;
s van csoda-állat, mely szélből él s híg levegőből,
és mihez ér, tüstént ugyanoly színt ölteni képes.
India vesszős Bacchusnak hiuzokkal adózott,
miknek, mint mondják, vizeletjük válik azonnal