s szánakozás nélkül képes hallgatni a bőgést,
vagy ki a gyönge szopós gödölyét, mely mint csecsemő sír,
tudja lemészárolni, s a szárnyast felfalatozni,
melyet előbb etetett! No, vajon mi hiányzik ezekből
csúfabb gaztetthez kurtán hova indul az ösvény?
Barmod csak szántson, s csak a vénkor hozza halálát,
borzalmas Boreas ellen gyapjas juhod óvjon,
duzzadozó tőgyét kecskéd tegye, fejni, kezedbe!
Tőröket és hálót, csapdát s ami állatot ámít,
vessetek el! S madarat megcsalni ne járjatok enyvvel,
tollas hurkokkal szarvast ne ijesszetek eztán,
csalfa csalétkek alá horgot kezetek sose rejtsen.
Irtsatok ártalmas vadakat; de elég, ha kiirtod:
meg sose edd, szelidebb eledelt érintsen az ajkad."
EGERIA. HIPPOLYTUS
Ezt, és még sok ilyen tanítást befogadva szivébe,
Ment Numa vissza megint a honába, s amit neki adtak
önként mind, Latiumban, a kormányt kézberagadta.
Nimfa az asszonya, boldog férj; vezetői Camenák;
új szent szertartást alapít, s a goromba csatákban
eldurvult népet békés munkára vezérli.
Majd miután, öregen, létét s odahagyta uralmát,
mind az egész Latiumban a nők, meg a nép, s az atyák is
gyászolták; felesége pedig, várost odahagyva,
már az Aricia-völgy sürüjén rejtőzik az erdőn,
s ott a dianai szertartást zokogása zavarja.
Ó, be sokat kérték tavi nimfák, erdei nimfák,
hogy ne panaszkodjék, hányszor nem mondva vigasz-szót!
S Theseus hős fia is hányszor nem kérte a sírót:
"Tarts mértéket, e földön a sors nem csak tereád sújt;
gondold el, hogy mást ugyanígy kínzott meg a bánat:
könnyebben tűrsz úgy; gyászodban bár ne a példám
nyújtana most vígaszt, de bizony tud nyújtani, tudd meg.
Hippolytusnak a híre hiszem, hogy elért a füledhez,
apja hiszékenysége s az álnok mostoha vétke
mint veszitették el. Bámulj, bizonyítani épp nem
könnyü, de én vagyok az. Mert Pasiphaénak a lánya
édesapám ágyát szennyezni kivánva hiába,
énrám fogta, hogy én akarom, rám így keni vétkét
(félt, hogy megmondom? haragos volt, mert nem öleltem?),
s engem a városból az apám ártatlanul elküld
számüzetésbe, vad esdéssel mond átkot a főmre.
Pittheus Troezenjába ragad rohanó kocsim engem,
s már a corinthusi tengernél száguldok a parton,
s íme a víz dagadoz, hegyként magasul fel a hullám,
dombosan és görbén, és látszik nőni örökké,