Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Látja a tarka egen széthintett sok csoda-dolgot,
látja az állatképeket is, riadozva, az égen.
Egy helyen ollóját kanyarítja a Scorpio, kettős
ívével, s farkát görbítve kinyújtja a lábát,
és két csillagkép térségén terped a teste.
Ezt a fiú amikor meglátja, hogy éjszinü mérget
izzad s úgy fenyeget fúlánkkal vad sebet ütni,
már a hideg veritek lepi, gyeplőt enged aléltan.
Érzik a fürge lovak hátukra omolni a szíjat,
félrerohannak hát, vezető nincs, fék sem, a légnek
szűz tájékain át, hova vágyuk hajtja, szaladnak,
nincs törvény, se szabály, már álló-csillagokig száll
mindegyikük, s a kocsit vonszolja az úttalan úton.
S hol magasan szállnak, hol meg meredélyre rohannak
fővel alá, s közelebb száguldanak ekkor a földhöz;
látja fivérének paripáit futni alantabb
mint az övéit, a Hold, s bámul, füstölnek a felhők;
majd meg a legmagasabb fennsíkok lángbaborulnak,
megrepedezget a föld, megszikkad nedvei vesztén;
rétek sárgulnak, s a fatörzsek s lombjaik égnek,
száraz a búzavetés, vesztét táplálja magával.
S ezt siratom? Kicsiség. Falaikkal a városok égnek,
terjed a tűz és vész, ország vész, népe is elvész,
hamvad, enyész. Erdők égnek, felgyúlnak a bércek,
lángol Athos, s a cilix Taurus, Tmolusszal az Oete,
lángol a már szikkadt, addig forrásteli Ide,
szűz Helicon, s Haemus, mely még oeagrosi nem volt,
s lángol (az égi tüzektől most két tűzzel) az Aetna,
kétfejü Parnassus, s az Eryx, meg a Cynthus, az Othrys,
s hótakaróját már vesztő Rhodope, s a Mimas is,
Dindyma és Mycale meg a szentelt bérc, a Cithaeron.
Már Scythiát sem védi a fagy; s ott Caucasus ég már,
Ossa amott, s Pindus, meg a föntebb-csúcsu Olympus,
égbedöfő Alpok, meg a felleges Appenninus.
Körbetekint Phaethon, és látja: az ég meg a föld ég,
ég a világ, nagy a láng, nagy a hő, nem tudja kiállni;
mintha kemencéből tódulna a lég ki, mit ekkor
szája beszí, s hogy már a szekér izzó-tüzes, érzi;
s már a hamut s a kiszórt szikrákat tűrni ezen túl
nem képes, hevülő körülötte a füst, sűrű felhő;
merre halad, hol van, nem tudja a mély szurok-éjben,
míg a sebesröptű paripák kényükre ragadják.
Akkor esett, mondják, hogy a test peremére kicsalt vér
aithiopok népét feketévé tette szinében,
akkor lett Libye, nedvétől fosztva, egészen
puszta; tavat, forrást ezidőtt gyászoltak a nimfák,
szétszórván hajukat: Boeotia nem leli Dircét,
Argos Amymonét, Ephyre Pirenei forrást.
S még tágaspartú folyamoknak sem maradott meg
biztonsága: de gőzölgött Tanais folyamárja,