S hogyha se bátyádhoz, s hozzám sem hajlik a szíved,
szánd legalább egedet. Nézz szét mindkétfele, füstöl
mindkét sark. S ha a sarkokat így megrontja a tűzvész,
csarnokod összeomol. Lásd, Atlas mennyire szenved,
válla fölött a tüzes tengelyt hogy tartani tudja.
S hogyha az ár meg a föld meg az ég palotája is elvész,
ősi chaosba bukunk ismét. Hát mentsd ki a lángból
azt, ami még megvan, s a világot mentsd meg egészben."
Tellus eként jajdul: s ama hőt eltűrni azon túl
már nem tudja tovább, sem szólani többet, az arcát
rejti magába, a szellemi mély üregek zugolyába.
Ekkor a mindent tenni tudó atya hívta tanuknak
mind a nagy isteneket s a szekérnek kölcsönadóját,
hogy ha segélyt nem nyújt, a világot vész veri tönkre,
s ment föl a csúcsra, ahonnan egyébkor a tágterü földre
dörgést, fellegeket s megcsóvált mennyköveket vet.
Nem lelt felhőket, hogy a földre terítse le őket,
sem, miket onnan alázúdítson, záporesőket.
Megdördül, suhogó villámát jobb füle mellől
küldi, s az életből s kocsiból a kocsist kitaszítja,
és a dühödt tüzeket dühödöttebb tűzzel eloltja.
Félreszökellnek a megriadott lovak, és a nyakukról
már az igát lelökik, szaggatják szerte a gyeplőt.
Itt zabolák, hever ott rúdról letörötten a tengely,
ott meg a szertevetett kerekek küllői hevernek,
és szétszórtan a tört kocsinak maradékai körben.
Míg Phaethon, lánggal lobogó rőt-szőke hajával
hull lefelé fővel, hosszú vonalat von a légben,
mint amiképp olykor valamely csillag, ha a tiszta
égboltról nem esik le ugyan; de lehullani látszik.
S őt honi földjétől nagymessze fogadta ölébe
bővizű Eridanus, s arcáról mosta a füstöt.
Hesperie-beli naisok adták földnek a hármas
villámtól füstös testet, sírjának e verset:
"Itt nyugszik Phaethon, kocsis apjának szekerében,
nem lehetett ura bár, de merész volt hősi bukása."
Apja, a gyötrő gyász sújtotta szegény apa, arcát
elrejtette, a bánatosat; s ha hihetni a hírnek:
egy nap a Nap nélkül telt el: csak a tűz lobogása
fénylett, s így legalább valamely jó lett ama rosszból.
A HELIASOK
És Clymene, miután mindent, amit ekkora búban
szólni szokás, elsírt, őrjöngve-jajongva a gyászban,
szerteszakítva mezét, a világot körbe bolyongta;
holttetemét legelőbb, később fürkészte: a csontját
hol leli; ezt leli csak, távol part hantjai mélyén.