Sírhalmára borul, s a nevet, mely a kőben amott áll,
öntözi könnyeivel, melegíti kitárt kebelével.
S jöttek a Heliasok gyászos zokogással, a holtnak
már nem használó könnyel, s verdesve a mellük,
szólítják Phaethont éj s nap keseregve, akit már
hangjuk nem serkent, s testükkel a sírra omolnak.
Szarvai Lunának körré négyszer kerekültek:
s régi szokásként ők (ezzé vált végül a sírás)
egyre jajongtak még. Közülük Phaethusa, az első,
földre akart keseregve omolni, de - ezt panaszolta -
lába merevvé vált. Hozzá szép Lampetie lép
hozni segítséget, s váratlan meggyökeredzik.
Harmadikuk, hogy a hajfürtjét szaggatni akarja,
tép leveles lombot; sír egy: törzs tartja a térdét,
más: hogy a karjai elváltoztak, karcsu faágak.
Ámulnak, de az ágyékukra fonódik a kéreg,
és a hasuk, mellük, válluk s a kezük beborítja,
már csak az ajkuk van szabadon, mely az anyjuk után esd.
Mit tegyen ez, hacsak azt nem, hogy hova vonja a szíve,
majd ide, majd oda fut, s csókot, míg van hova, így oszt?
Ez sem elég: el akarja a törzstől tépni a testük,
ám keze csak fiatal hajtást tud tépni, amelyből
vércseppek, valamint a sebekből, hullnak a földre.
"Kímélj, kérlek, anyám," sebesülten sírnak a lányok,
"kímélj, esdekelünk: hisz a testünk téped a törzsben.
Légy boldog..." - s a fahéj végső szavaikra vonódik.
Onnan omol ki a könny, s a napon merevülnek a cseppek,
ámbra gyanánt lecsöpögve a friss fán, tiszta folyóvíz
fogja fel és díszül viszi el Latium-beli nőknek.
CYGNUS
Látta e szörnyü csodát Sthenelusnak gyermeke, Cygnus,
ő, ki neked, Phaethon, anya-ágról vérrokonod volt,
s még közelebb hozzád érzésben. Most birodalmát
(mert ligurok nagy városain gyakorolta uralmát)
elhagyván, a folyó zöld partját és a folyót is,
Eridanust s a hugokból lett ligetet bezokogja,
s lám elvékonyodik mély hangja, s a fürtje fehérlik
immár: tollá lesz, kebeléből ív-nyaka nyúlik
föl magasan, piros ujjait egybe a hártya köríti,
toll fedi oldalait, tompult csőr fogja be ajkát.
Új szárnyas: Hattyú; nem hisz Jupiternek, az égnek,
mert az igaztalanul lecsapott láng jár az eszében;
posványt, tág tavakat kedvel, lobogó tüzet utál,
és a folyót, a tüzet fojtót, választja lakásul.
Mély gyászban Phaethon nemzője, s díszei-fosztva,
mint amilyen ha a fénye fogyatkozik, oly szomorún jár,