kél, és szól: "Üdv, istennő, ki a nagy Jupiternél
több vagy; hallja akár, nem bánom!" Hallja, nevet rá,
és örül is Jupiter, hogy több mint önmaga, csókot
nyom rá, túl tüzeset, nem ahogy szűz adja a csókot.
És a leányt, ki mesélné, míly ligetekbe vadászott,
átfonván, feltárja - vadul vétkezve - kilétét.
Ő ugyan ellene, mint ahogyan nő küzdeni tudhat
(látnád csak, Saturnia, így: enyhülne a szíved),
küzd vergődve, dehát kit győz le a zsenge leányka,
és Jupitert ki? Bizony diadallal száll föl az égbe
Juppiter: és a leány megutál ligetet, tanu-erdőt.
Honnan amint tovalép, majd ott nem hagyja a tegzét
és nyilait s nyilazó íját, mit fára akasztott.
Ím, nimfái között közeleg Dictynna a bércen,
Maenalonon, büszkén, mivel oly sok bérci vadat lőtt,
látja a lányt, odahívja magához; hallva a hívást,
elfut a lány, mert fél, hogy tán Jupiter hivogatja.
Ám miután meglátja a nimfák nagy csapatát is,
cseltől nem riadoz, de siet soraikba beállni.
Haj, be nehéz, hogy a bűnt valahogy ki ne vallja az arca!
Földresütött szemmel lépdel, s nem az oldala mellett,
mint azelőtt, úrnőjének, rajban nem az első,
hallgatagon pirulással jelzi: sebezve szemérme;
szűz nem volna, a bűnt meg tudná látni Diana
száz jelből; mondják, hogy a nimfák már gyanitották.
Már a kilencedik új körré kerekült ki a hold-szarv,
s lám, a vadász-úrnő, lankadva fivére hevétől,
lelt hűvös ligetet, melyben duruzsolva futott le
egy patakocska, a parti fövenyt mosogatta a habja.
Dícsérvén a helyet, vizet érint lábahegyével:
ezt is dícsérvén "Tanu nincs," szól, "rajta, merítsük
meztelenül testünk a leomló tiszta habokba".
Parrhasis elpirosult. Levetik mind rögtön a leplük:
ő egyedül késett. De mezét társnői letépték;
és a csupasz testen tüstént meglátszik a'vétek.
Megrémülve, hasát a kezével fedni akarja,
s Cynthia szól hozzá: "Csak távozz, hogy be ne szennyezd
szentelt forrásom", s kitaszítja a nimfa-csapatból.
Rég sejtette a Mennydörgő atya hitvese ezt mind,
leste az alkalmat, hogy szörnyen sújtsa a nimfát.
Most már nincs haladék, a világra került a kis Arcas,
(Juno fájdalmára) az ágyas-nő fiusarja.
Ráveti erre szemét, szive mélyén érzi a mérgét,
"Hátra csak ez volt még, buja nő," így lobban a lányra,
"hogy termékeny légy, s a szülésed is így tegye nyílttá
azt, mit Juppiterem vétett, s tanusítsa e szégyent.
Büntetlen nem léssz: alakod veszem el, mi magadnak
- szemtelen! - és az uramnak olyan kedvére való volt."
Mondta, hajába kapott s rántotta le arccal a földre.
Ekkor a lány karját hozzá esedezve emelte: