Dördül a két kapuszárny s nyílik. Meglátta azonnal,
mint eszi épp viperák húsát odabent az Irígység,
vétkei tápját; s elfordul. Meglátja az, és kél
resten a földről föl, s otthagyja a féligevett rút
kígyóhúst, s indul, lomhán közeledve, a szűzhöz.
Látja az istennőt, deli testét, fegyveri-díszét,
jajra fakad, s arcát torzzá teszi sóhaja tüstént.
Sápadozik rút képe, soványra van aszva a teste,
két szeme kancsin néz, fogait rőt rozsda rutítja,
melle epétől zöld, mérges nyál ömlik a nyelvén,
nincs nevetése, hacsak nem lát mást küzdeni kínnal,
álma sosincs, örökös virrasztó gond dühösíti;
hogyha szerencsést lát, szomorú, sorvasztja e látvány.
Másokat egyre emészt, s ugyanakkor emészti magát is;
önnön bűnhődése. E lényt noha szörnyen utálja,
szól neki most mégis Tritonia kurta beszéddel:
"Cecrops egy lányát fertőzőn fussa be mérged.
Óhajtom. Neve Aglauros." Nincs több szava erről,
felszökken, meglökve a földet lándzsanyelével.
Néz a továbbrepülő úrnőnek kancsin utána,
mormog, fáj neki, hogy, mire vágy, el is éri Minerva,
fogja kezébe a botját, mit tövises kötelékek
fonnak körbe, az éji sötét felhőkbe vonódik,
s merre halad, termő szántón a vetést letiporja,
fölperzsel füveket, leszakítja a mákot a szárról,
vad lehe városokat fertőz, lakokat lakosokkal;
majd meglátja az út végén Tritonia várát,
mit dús kincs, szellem s üde béke vidít virulóvá,
s csak nehezen nem sír, mert nem lát semmi siralmast.
És hogy a Cecrops-lány termébe hatol, teszi tüstént
azt, amiért küldték: rozsdás keze megtapogatja
melleit és horgas tüskékkel tölti a szívét,
ártalmas mérgét belehinti, a csontjain által
szűri szurok nedvét, tüdejébe csepegteti tüstént.
És hogy a rút baj okát távol tereken ne keresse,
nővérét fölidézi elé, nővére szerencsés
nászát, s annak az istennek szép termete képét,
s mindent eltúloz. Mindettől sértve a Cecrops
lánya titokban emészti magát, nincs éjjele, nincsen
nappala sem, csak nyög, lassúdan sorvad az árva,
s olvad, akárcsak a jég, ha a napfény csak kicsit is süt.
Herse jósorsán nem másképp égeti gondja,
mint ha tüzet raknak zöld tüskebokornak alája,
mely sose lobban föl, de parázzsá, majd hamuvá dől.
Sokszor halni akart inkább, mint látni ilyesmit,
sokszor, mint vétket, feltárni a zordon apának;
végre az istennek jöttén odaült a küszöbre,
hogy ne eressze be. Az hízelgőn kéri, igyekszik
szép szeliden megnyerni; s a lány "Csak hagyd, sose kérlelj;
el nem mozdulok én innen," szól, "csak ha elűzlek".
blacktrush
(BlackTrush)
#1