csókolgatja kezét; s alig is halogatja a többit!
Játszadozik vele, zöld füveken kedvére szökellget,
végülis oldalt dől le elébe a sárga fövenybe;
majd, tovatűnve a szűz félelme, szügyét odanyújtja,
hadd veregesse a lány, szarvát is, friss koszorúkkal
hadd koszorúzza körül. Nekibátorodott a királylány,
s nem sejtvén, kire ül, hátára került a bikának;
ekkor a szárazról fölemelkedik, indul az isten
lassan a vízhez alá, ravaszul sétál a sekélybe,
majd messzebb, s már mély víznek közepén viszi hátán
zsákmányát. Remeg ez, s könnyezve tekinti a partot,
jobbkeze szarvat tart, bikaháton nyugszik a másik;
míg meg-meglebegő leplével játszik a szellő.
HARMADIK KÖNYV
CADMUS
Már a hamis bika-álorcát levetette az isten,
már fölfedte magát, már Dicte tájain éltek;
s most a leány mitsem sejtő nemzője kiküldi
Cadmust, elragadott húgát föllelni; elűzi,
hogyha reá nem akad: kegyes és gonosz így e parancsa.
Már bebolyongta a föld kerekét (hisz rajta ki kapná
nagy Jupitert?) az Agenorides, fut számkivetetten
apja haragjától; s ér Phoebus jósküszöbéhez,
ott könyörög, s megkérdi, hová, míly földre siessen.
"Réti tehén jön eléd," így szól Phoebus szava, "mely még
járom alatt sose volt, s még görbe ekét sose vonszolt.
Szeld a nyomán utadat, s ahol ő lehever puha fűbe,
ott magasíts bástyát, s alapítsd Boeotia várát."
Castali barlangból csak alig szállt völgybe le Cadmus,
őrzetlen kis üszőt lát lassan lépni a lejtőn,
gyönge nyakán nem hordta jelét ez a szolgai sorsnak.
Lépésről nyomain lépésre megindul utána,
s útmutató Phoebust dícsérgeti néma imája.
Cephisos vizein túl járt, Panope mezején is
már a tehén, meg is áll, s fölemelve az ég fele ékes
szarvu fejét, a leget hangjával bőgve betölti,
majd miután a nyomán siető követőkre tekintett,
oldalvást eldőlt, lepihent zöld, zsenge füvek közt.
Cadmus az új s idegen földet csókkal telehinti,
mostlátott helyeit, mezeit hálája köszönti.
Majd áldozni kiván Jupiternek. Társainak szól:
hozzanak élő forrásból vizet áldozatához.
Állt egy vén liget ott, mit bárd még nem sebesített,