Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

majd mint záportól dagadott folyam, úgy nekizúdul,
és mely a melle elé magasul, tovasöpri az erdőt.
Hátrál most kissé az Agenor gyermeke; óvja
jól az oroszlánbőr; s a kitátott szájat elétolt
lándzsával késlelteti. Az vad vasnak ad egyre
őrjöngőn sebeket, mardossa hiába az ércet.
Méregadó szájpadlásán omol-árad a vére,
körben a zöld füveket vérével festi vörösre;
csak könnyen sebesült: a csapástól visszaszökellve,
vonta vas-érte nyakát visszább, s kikerülte a fegyver
mélyebb sújtását, nem hagyta húsába hatolni.
Végül Agenorides gerelyét torkába taszítja,
s nyomja, előrenyomul; hátrál sebesülten a sárkány,
tölgybe botol - s a nyakát odaszegzi a lándzsa a tölgyhöz.
Szörnyű súlya alatt meggörbül a tölgyfa, s a kígyó
farka csapásaitól felnyög, mint ostorütéstől.
Míg a legyőzött nagy tetemén leverője elámul,
hirtelen egy hang harsan föl (nem tudni azonnal,
hogy honnan, de kiált): "Te Agenor sarja, az elnyúlt
kígyót mért nézed? Néznek még téged: a kígyót."
Őt elhagyja az eszmélet, s elveszti szinét is
arcának hosszan, meredez haja jég-iszonyában.
S íme, alásurran, ki e férfit mindig is óvta,
Pallas a híg legen át, s ad néki parancsot: a földbe
vesse a szörny fogait, s támad majd népe a földön.
Megteszi: nyomja vasát, mélyeszt a mezőbe barázdát,
s embereket termő fogakat szór szerte a földbe.
Most (alig is hihető) mozdulnak már a göröngyök,
és legelőbb a barázdákból gerelyek hegye serken,
majd sisakok lengő festett forgóval a földből,
majd vállak, mellek, karok is, karokon hadifegyver,
végülis áll a vetés: csupa vértes harci levente.
Mint ha az ünnepi színházban leeresztik a függönyt,
lépnek elő alakok, legelőbb föltűnnek az arcok,
látsz lassan mást is, s ahogyan gördül le nyugodtan,
meglátszik minden, végtére a láb is a színen.
Új ellenségtől rémülve ragadja a fegyvert
Cadmus. "Hagyd," riad egy a talajszült férfiseregből,
"polgárháboru ez, sose ártsd magad ebbe a harcba."
Majd vele-nőttekből szúr egyet a kardja keresztül,
míg maga ráhajitott kelevéztől omlik a földre;
az, ki leölte, sem él hosszabban nála, de tüstént
légbe lehelli ki, mit még csak most nyert meg, a lelkét;
így tombol teljes tömegük, s elhull maga-Marsa
által e sok testvér, mivel egymást holtra sebezte.
Már az egész, kis időre világrakerült fiatalság
vérbeborult anyján vonagol forró kebelével,
öt maradott csak meg, s egy volt emez ötből Echion.
Ez, Tritonia intelmére, ledobta a földre
fegyvereit, s testvérbékét kér, adni is áhít.