Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

harcra ki nem pattan, ki lovakkal bánni tudatlan,
csak mirrhának örül, csak lágy, puha lombkoszorúnak,
bíbornak, meg aranyhímzéses cifra ruhának?
Kényszerítem tüstént, csak utána ne menjetek ismét,
hogy ne hazudja tovább szentségét, származatát sem.
Acrisius lehetett bátor, hogy az íly hiu istent,
Argosnak kapuit becsukatva előtte, lenézze;
s Pentheust és az egész Thébát megijessze e jöttment?
Rajta hamar," (vet a szolgáknak szót) "láncon elébem
hozzátok vezetőjüket és sose késsetek evvel."
Őt a nagyapja is, őt Athamas, őt mind az övéi
intik ezért és fékeznék, de mi haszna a szónak?
Intik? Csak hevesebb. Feltartják? Csak dühödöttebb.
Árt neki minden fék és gát, csak szítja haragját.
Áradatot láttam: míg nem torpant meg a gátban
folyt csendes zuhogásával lefelé szakadatlan;
ámde ahol szálfák gátolták vagy hegyi sziklák,
tajtékzott, forrott, s tombolva rohant le a gátról.
Jönnek azok, mindjük csupa vér; s - "Hát Bacchus?" - az úrnak,
hogy Bacchusra sehol nem lelnek, nyomba felelnek.
"Ezt a kisérőjét mégis, szentsége tudóját",
mondják, "elfogtuk." S hátul-kötözött kezü férfit
löknek elé, tyrrhén követőt Bacchus csapatából.
Pentheus meg veti rá a szemét, mit rémületessé
tett a harag, s a kemény lakolást alig is halogatja:
"Vesznimenő", így szól hozzá, "és másokat intő
most a haláloddal, nevedet mondd, és a szülőid
és a hazád, s hogy az új szentség követője miért vagy."
Az csöppet sem fél: "Nevem", így szólt nyomban, "Acoetes,
Maeon-föld a hazám, s a szülőim póri szegények.
Nékem apám szántót, mit vígan szántana ökre,
s dúsgyapjú nyájat nem adott, csordát sem örökbe.
Nincstelen ember volt, halakat horgos zsinegére
csalva, a nádszálon rántotta utána a légre.
Mesterségből élt. Mikor ezt nekem adta, eképp szólt:
»Vedd örökül, mim van, munkám követője, utódja;«
meghalt, hátrahagyott, s rám mást se hagyott, csak a víz-árt:
hát mi apámtól lett örököm, mást nem nevezek meg.
Majd, nehogy egy s azonos kőszirten időzzem örökkön,
én a hajó kormányzását ügyesen kitanultam,
oleni Kecske erős sugarára figyelni tanultam,
Taygete s Hyasok fényét, s ismertem a Medvét,
és a szelek honait s a hajóknak jó kikötőket.
Egyszer Delos iránt készültem s Chiosig értem,
ott kikötök, parthoz közelítvén jobb evezőkkel,
és a vizes fövenyen termettem csöpp szökeléssel.
Majd, hogy az éj tovatűnt s kezdett pirosulni a hajnal,
fölkelek, és hogy friss vízért induljanak, intem
társaimat, s mutatom, forrás fele merre visz ösvény.
Én, kifigyelni a szél járását, dombra megyek föl,