Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

hívom a társaimat, s azután megyek újra hajómhoz.
»Nézz ide,« szól közülük legelőször a bajnok Opheltes,
»megjöttünk!«, zsákmányt (mint véli) vezetve, a puszta
réten lelt, szüziesképű fiut arra, a parton.
Bortól s álomtól ittasnak látszik az ifjú,
tántorog is. Nézem járását, köntöse s arcát:
nem volt rajta, mi földilakót sejtetne, de semmi!
Észreveszem, s szólok: »Melyik isten rejlik e testben,
társak, nem tudom én, de tudom, hogy biztosan isten.
Bárki vagy is, könyörülj rajtunk, munkánk te segítsed.
S irgalmazz nékik.« »Ne esengj«, ezt mondja, »miértünk«
Dictys, akit ki sem érhet utol, ha az árboci csúcsra
kell fölkúszni hamar s a kötélzeten újra lecsúszni.
Így Libys, így a hajóorr őre, a szőke Melanthus,
így szól Alcimedon, s aki buzdít, hanggal, evezni,
és pihenőre s utána megint munkára, Epopeus,
így ama többiek is: vak vágyuk vágyta a zsákmányt.
»Nem tűröm, hogy e szent teher így megsértse hajómat;«
szóltam, »az én jogom itt első a parancs-kiadásra.«
S állok a gálya elé. De dühöng legszemtelenebbje
mindjüknek, Lycabas, ki a tuszkok városa földjén
gyilkosságba esett, s lakolása a számüzetés lett.
Én akadályozom, ő ifjú markával a torkom
tördeli, és már-már tengerbe taszítana, hogyha
föl nem fog lengő kötelünk, noha félig aléltan.
És a garázda tömeg helyesel neki. Végre a zajra
Bacchus (mert az volt), minthogyha csak erre ocsúdnék
álomból s borból, s most térne szivébe az elme:
»Mit tesztek? Mi e lárma?« kiált, »Hogyan értem idáig,
gályások, nosza mondjátok, hova visztek el innen?«
»Csak sose félj;« így szól Proreus, »mondd, mely kikötőbe
vágyakozol, s oda eljuthatsz, szárazra kiléphetsz.«
»Naxos irányában«, Liber szól, »szálljatok akkor:
ott a hazám, ti meg ott vendégszeretetre találtok.«
Álnokul esküdözik mind, így lesz, vízre meg égre;
sürget mind, hogy a tarka hajón bontsam ki a vásznat.
Jobbra feküdt Naxos. Fordulnék jobbfele éppen,
s »Mit téssz, ó, te bolond? Őrjöngsz?« rámförmed Opheltes.
Mind hasznára ügyel; »Tarts balra!« jelekkel a többség
integet, egy más rész a fülembe susogja, mit óhajt.
Hökkenek én. »Akkor«, mondom, »más fogja a kormányt«
s visszavonultam a kormányzástól, vissza a bűntől.
Mindnyájan szidnak, rám mind fenyegetve morognak.
Végülis Aethalion így szól: »Lám, mintha tetőled
függene csak boldogságunk!« odalép a helyemre,
s Naxost hagyva odébb, viszi már másmerre a gályát.
Játszik az isten: mint ki a cselt csak most veszi észre,
nézi a görbe hajó tatjáról, nézi a tengert,
és színlelve zokog: »Nem e partot«, mondta, »igérte
szívemnek szavatok. Nem e földet kértem«, eképp szól.