Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

majd, hogy a véráztatta lepelt is megleli, így szól:
»Minket, a két szeretőt, egy éjszaka küld a halálba.
Bár - méltó volt rá - a leány élt volna sokáig!
Bűnös az én lelkem: te szegény, én hoztam a veszted,
én, ki e félelmes vad helyre kicsaltalak éjjel,
és nem jöttem előbb. Tépjétek szerte a testem,
és vétkes szivemet faljátok vad harapással,
mind, ti oroszlánok, lakozói e szikla-vidéknek!
Gyáva, ki csak kíván meghalni.« Fel is veszi leplét
Thisbének, s kijelölt fájukhoz, az árnyba ragadja,
könnyel a jólismert leplet s csókkal telehinti,
s »Vedd«, ezt mondja, »az én vérem, lepel, ebben is ázz hát!«
És tőrét, mely övén díszlett, bemeríti hasába,
s késedelem nélkül kiragadja, halódva, a sebből.
Hullt le a földre hanyatt, s magasan fröccsent föl a vére,
nem másképp, valamintha csöveknek megreped ónja,
és sziszegő kicsi nyílásból szökken ki a víz-ár,
s oszlopként a magas levegőt hasogatja sugára.
Annak a fának most, vérrel telehintve, gyümölcse
elfeketül, s a gyökér, melyhez lehatolt a sötét vér,
bíborosult színnel tarkázza a fenti gyümölcsöt.
Most, noha még retteg, nem akarja becsapni a kedvest,
s megtér már a leány, a fiút szeme, szíve kutatja,
s hogy míly nagy vészből menekült, el akarja mesélni.
Eljut a helyhez, a fához is ér, föl is ismeri lombját,
ám a gyümölcs szine más, töpreng hát, vajjon ez-é az.
Még kételkedik, ám veri ott vonagolva a véres
földet, látja, a test; hátrál, belesápad az arca,
s borzadozik, valamint tengernek sós vize, hogyha
sík színén lebegő szellő fuvalatja megy és jő.
És amikor már látta, hogy ez nem más: szeretője,
ártatlan karját verdeste goromba ütéssel,
tépte a fürtjeit és karjába karolva a kedves
testet, s könnyeivel sebeit telehintve, keverte
véréhez könnyét; hideg arcát csókja borítja,
s »Pyramus!« így sír fel, »tőlem, te szegény, mi rabolt el?
Pyramusom, no felelj; Thisbe, szeretőd, aki szólít;
halld meg a szóm, drágám, lehanyatlott arcod emeld rám!«
Haldokoló szemeit Thisbéje nevére kinyitja
Pyramus egyszer még, ránéz, s így húnyja le újra.
Néz a ruhára s a tőrnek puszta ivor hüvelyére,
s szól a leány: »A magad keze volt, s a szerelmed irántam,
mely a halálod hozta, szegény! De merész kezem erre
s van nekem is szívem: s ad erőt, sebet ütni, szerelmem.
Íme, követlek, holt; oka voltam, mondja a hír majd,
holtodnak s követője; halál volt, más se, mi tőlem
tépni tudott téged: s a halál sem tép tova tőlem.
Mégis, hozzátok kettőnk kérő szava szálljon,
ó, ti szegény szüleim, s ti szülői az én szeretőmnek,
hogy, kiket ennyire hű szerelem s végóra köt össze,