már irigyelni ne kívánjátok tőlük az egy-sírt.
És, fa, mely itt most egy nyomorult holttestre teríted,
s nem sok idő múltán kettőre az ágaid árnyát,
hordd az öles jeleit mindig, s illően e gyászhoz,
hirdessék a gyümölcseid is feketén a halálunk.«
Mondta, s utána a tőrt mellének szegzi, belédől
abba a vasba, mi még vérnedves volt az öléstől.
Égbeliekhez elér, a szülőkhöz is elhat az óhaj:
mert a szeder feketén csillog mindig ha megérik,
és mi a két máglyán maradott, egy urna nyugosztja."
VENUS ÉS MARS. LEUCOTHOE. CLYTIE
Szólani szűnt; kis idő tovatűnt, s rege-mondani csendűlt
Leuconoe szava rá; nővérei csöndben figyelték.
"Még a Napot, mindent ki irányít csillagi fénnyel,
őt is igázta a vágy; vágyáról szólok a Napnak.
Mars kéjelgését, mondják, legelőbb ez az isten
látta Vénusszal, mert mindent ő lát meg először.
Tettükön elszörnyed, tüstént elmondja a férjnek,
Juno sarjának, s a helyet meg a csínyt kibeszéli.
Veszti eszét és mit művész-keze mível, a munkát
ejti le: sok vékony lánc-szálat kezd kalapálni,
s hurkokat és hálót, finomat, mit a szem sose láthat;
művénél lengébb lengő lenszál se lehetne,
sem, mi tetőkről csüng lefelé, fonadéka a póknak;
s hajlást s érintést követővé, tette ügyessé.
Mesterien kerevetje köré teregette e szálat.
Hitvese jött, meg a kéjelgő hős véle az ágyba,
s ekkor az elmés férj által kieszelt fonalakba,
hév ölelés közben lekötözve, belégabalyodnak.
Lemnius ekkor ivor kapuszárnyát tárta ki tágra,
s hívta az isteneket; míg ők lekötözve feküdtek,
rútul; azonban eképpen rút vágy lenni egy éppen
nem szomorú isten; nevetett rajuk erre; sokáig
volt ez a történet kedvelt rege köztük az égben.
Nemfeledő Cythereia áll bosszút a beszédért,
s azt ki az ő titkos kéjét sértette szavával,
bünteti kéjvággyal. Hyperion gyermeke, szólalj:
mit használ alakod s a szined, sugaras ragyogásod?
Lám, ki tüzeddel egész földünk kerekét melegíted,
most magad új tüzön égsz; s noha mindent kellene látnod,
csak szűz Leucothoét nézed, már másra se szegzed,
mit vár mind a világ, szemedet. Megesik: Kelet-égen
túlhamarost felkélsz, későn buksz máskor a habba,
téli napot megnyújtasz azért, hogy benne gyönyörködj;
megfogysz olykor, a bú elmédből száll sugaradra,
s éji sötétséggel rémíted az emberi szívet.