Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Nem, mert föld közelében a hold bekerül közibétek,
terjed a halvány szín rajtad; szerelem haloványít.
Őt szereted pusztán, nem vágysz Clymenére, Rhodosra,
Circe szép anyját, Aeán aki él, se kivánod,
és Clytiét sem már, ki lenézve is annyira vágyott
hálni veled, s szenved, tőled sebesülten, a szíve
most is; Leucothoe tesz már sokakat-feledővé,
ő, kit a fűszertermő föld legszebbike szült meg,
Eurynome. De mikor felserdült lánya, az anyján
úgy tesz túl szépségben, akárcsak a többin az anyja.
Orchamus, apja, achaemenidáknak volt fejedelme,
hajdani Belusnak hetedik nemzésü utódja.
Hesperiának ölén legelésznek a Nap paripái:
nem füvet: ambrosiát; üditik, mindennapi munkán
túl, fáradt testük, hogy erős legyen új röpülésre.
Míg paripái amott szedegetnek mennyei étket,
s Éj a soros, vágyott hálóba hatol be az isten,
Eurynoménak, az anyjának képében a lányhoz;
s Leucothoét kétszer hat társnő közt leli, mécsnél,
míg a futó orsón lengő-puha lenfonalat fon.
És miután anyaként csókot nyom a drága szülöttre,
»Menjetek el, lányok; titkom van;« szól, »az anyától
el ne ragadjátok, hogy szóljon titkon a lánnyal.«
Megtették; s odabenn, immár tanu nélkül, az isten
így szólt: »Én vagyok az, ki az évet mérem örökkön,
én, aki mindent lát, aki által láthat a Föld is,
én a világ szeme. Hidd: tetszel nekem.« Ejti le félve
rokkáját remegő kézből a leány, meg az orsót.
Illik néki a félelem is. Nem késik az isten:
ölti magára saját arcát, ismert ragyogását.
Váratlan jelenésétől noha reszket a szűzlány,
hagyja panasz nélkül, hogy erőt vesz a fényteli rajta.
Most Clytie irigyen (minthogy fék nélkül imádta
őt régebben a Nap), s minthogy gyűlölte az ágyast,
közhírré teszi nászukat és viszi apja füléhez
végül a hírt. Ez felbőszült, s lányát a kegyetlen,
míg a leány esdő karjával a Napra mutatva
szólt: »Nem akartam, erőszak volt!«, földmélybe temette
szívtelenül, s magasan homokot hányt össze felette.
Ezt Hyperionnak fia szétveti hő sugarával,
és nyit utat néked, hogy fölvesd nimfai képed.
Mégsem tudtad már fölemelni fejed, mit a hantnak
súlya megölt, s vérnélküli test, már halva hevertél.
Szárnyas méneinek hajtója, mióta megégett
lángjai közt Phaethon, mondják, szomorúbb soha nem volt.
És a kihűlt tagokat sugarának hő erejével
fáradozott, ha talán tudná melegíteni létre;
csakhogy e hős akaratnak erős nagy gátja a végzet;
illatozó nektárral hát telehinti a testet,
hinti a hantot rá, zokog: »Eljutsz mégis az égbe.«