Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

felgyúl Salmacis, és tüzek égnek már a szemében,
nem másképp, valamintha a Nap ragyogása alácsap
tisztán, szép képét veri vissza a síma tükörlap;
várni alig tud már, nehezen halogatja a kéjét,
áhít hév ölelést, őrjöng, nem fékezi vágyát.
Testét most a fiú legelőbb csapkodja tenyérrel,
majd a habokba szökik s úszik, karjával evezve,
és átfénylik a tiszta vizen, mint hogyha üveggel
fedve a rajzos ivor vagy a hószinü szép liliomszál.
»Győztem, már az enyém!« a leány felzeng, veti messze
leplét, és csupaszon maga is, beleugrik a tóba,
fogja a vergődőt, kicsikarja belőle a csókot.
Karral alá siklik, küzdő kebelét tapogatja,
omlik az ifjura itt meg amott, testére fonódik;
Végül a minden erővel odébb s tovasiklani vágyót
úgy átfonja, ahogy kígyó sast, hogyha magasba
száll vele az; tekerül tüstént lábára, fejére,
s két kiterült szárnyát farkával körbekeríti;
mint ahogyan repkény kúszik fel a hosszu fatörzsre,
s mint amiképp a polip megfogja a mélyben a zsákmányt,
mindenüvé kivetett csápokkal húzva magához.
Ellene áll Atlantiades, s mit a nimfa remél már,
mégsem nyújtja a kéjt. Testét testére tapasztja
teljesen ekkor a lány, s »Te gonosz, csak küzdj, menekedni
mégsem fogsz;« így szól, »ti nagy égilakók, ti tegyétek:
minket semmi idő egymástól el ne szakasszon!«
Meghallgatja az ég; az a két test elkeverülve
eggyé lett rögtön, s egy arc tündöklik a törzsön,
mint ahogyan két ág, mikor egy kéregbe van oltva,
együtt kezd növekedni, tovább is erősödik együtt;
így az erős, szívós ölelés eggyé teszi őket,
nincs már két testük, de azért kettős az alakjuk,
nem fiu az, sem nő: mindkettő s mégsem e kettő.
Hát amikor meglátja, hogy őt az a víz - hova még mint
férfiu szállt - fél-férfiuvá bűvölte, s a tóban
tagjai lágyultak, kart tárt s nem férfiu-hangon
Hermaphroditus szólt: »Adjátok a gyermeketeknek,
édesapám meg anyám, a tirólatok elnevezettnek,
azt: aki férfi e tóba belép, lépjen ki e tóból
félig-férfiuként, gyöngüljön el ebben a habban.«
Kétnemű sarjuknak kérését teljesitették,
és az a tó tőlük tisztátlan bűvös erőt nyert."
Vége meséjének; s munkál Minyas ivadéka
még mindig, s istent s szent napját megveti, rontja.
Látatlan sok dob döbben dübörögni rekedten
hirtelen, és görbült kürtök sivitó zaja zendült,
csengtek az érc-csengők; szállt sáfrány s mirrhai illat,
és (alig is hihető) kezdett zöldellni a vászon,
s vált a lecsüngő sok szőttes repkényfutamokká.
Tőkévé alakult egy rész; abból, mi fonál volt,