lett a borág, kinövő kicsi kaccsá vált a vetélő,
s nem fonalat - fürtöt fest meg szép színnel a bíbor.
Végét érte a nap, beköszöntött már az az óra,
mit se homálynak nem mondhatsz, sem nappali fénynek,
épp hol szomszéd még a sugár meg az éji sötétség,
megrendül fedelük, lobogón felgyúlnak a fáklyák,
és vöröses lángban tündöklik szerte a házuk,
benne vadállat-képmások fenyegetve sikongnak.
Félnek a nővérek, bújnak füstverte zugokba,
messze tüzet, tűzfényt kerülőn szanaszerte szaladnak,
s míg a homályba törekszik mind, már hártya takarja
megtörpült tagját, s pelyhes lett végig a karja.
Barna sötétben nem lehetett meglátni, miképpen
vesztették el alakjukat ők. Nem tollak emelték
légbe e lányokat: áttetsző szárny tartja magasban.
Szólni akarnának, csöpp testhez mért kicsi hangot
ejtenek, és panaszuk sem egyéb, mint satnya csicsergés;
erdőt nem, padlást laknak, napfényt megutálnak,
éjszaka röpdösnek, s denevér-nevük adja az este.
ATHAMAS ÉS INO
Bacchus, az új isten, tisztelt lett Théba vidékén;
rettentő erejét nagynénje regéli a népnek,
ő, ki a nőrokonokból csak maga volt egyedül még
bútalan, annyi közűl, hanem értük bánatos ő is.
Büszke, amért Athamas nyoszolyáján nyugszik a teste,
s mert sok szép fia van, s mert dajkálhatta az istent;
Juno rádühödik: "Biz az ágyaslány fia tudta",
mondja, "a sok maeoni hajóst lemeríteni hallá,
és az anyával széttépetni fiát darabokra,
és Minyas három lányát beborítani szárnnyal:
Juno mást se tehet, boszulatlan sírjon a kínján?
Evvel elégedjem? S a hatalmam is ennyire menjen?
Ő maga oktat (az ellenség is sokra taníthat);
mit tesz az őrjöngés, Pentheus bús vége mutatja:
hát mért is ne legyen, hogy akárcsak a vérei tették,
most maga, Ino is gyötrő tébolyba merüljön?"
Lejtős út, szomorú tiszafák mély árnya alatt visz
néma sötét csöndben le a mélybe, a lenti lakokba,
hol tunya Styx kanyarog, ködöket lehel, és hova árnyak
szállnak alá, miután tetemük fönt földbe került már.
Elhanyagolt e vidék, sápadtság s tél lepi síkját;
jönnek az új lelkek s nem tudják, merre az ösvény.
Styx-városhoz, az éjszinü Dis fejedelmi lakához.
Ott a bejárat ezer, nagy a város, nyílt kapu tárul
mindenhol, s ahogyan minden folyamot befogad fönt
mindig a tenger, a lelkeket úgy befogadja e város,