általa, istennő; s isten fiusarja: Palaemon.
Futnak utána, ahogy csak győzik a sidoni társnők,
s végső lábanyomát látják meg a szirti szegélyen;
nem kétlik: meghalt; mellverve zokognak a Cadmus
ház sorsán, hajukat tépik, mezüket hasogatják,
s Junót, hogy nem igazságos, hogy szörnyü kegyetlen,
vádolták. De bizony Juno nem tűrte e sértést,
s így szólt: "Hát legyetek ti kegyetlen vad haragomnak
fő-emlékei!" És ahogyan szólt, tett is azonnal.
Mert ezt mondta, ki leghívebb volt köztük: "Az úrnőm
én a habok közibe követem", s már ugrani készült,
s nem moccant, mivel ím odanőtt merevülten a szirthez;
másik, míg mellét tenyerével verni akarta,
már fölemelt karját érezte, miként merevül meg;
egy, míg két karját kivetette a tengeri habba,
sziklává kövesült karját nyújthatta csak abba;
annak, amint a haját éppen szaggatni akarta,
ujja keménnyé vált valamennyi, hajába tapadva;
és ki milyen mozgásban volt épp, úgy kövesült meg.
Egy rész meg madarakká lett: s ama víz tetejében
gyakran az Ismenis-szárnyak hegye rebben a habban.
CADMUS ÉS HARMONIA
Még nem tudja Agenorides, hogy tengeri isten
lett unokája, leánya; legyőzte a kínja, a gyásza,
és az a sok csoda, mit látott: elhagyja hazáját
- ő, ki a várost építette! - akárha a helynek
végzete űzné csak; tévelygett számüzetésben,
s Illyriába került; felesége kisérte az útján.
Bajtól és kortól nehezülten, a házuk előbbi
búteli sorsáról szóltak s a maguk nyomoráról:
"Tán csak nem volt szent", szól Cadmus, "rég az a kígyó,
mit dárdám átvert, miután Sidont odahagytam,
és melynek fogait friss magnak szórtam a földbe?
Hogyha az égilakóknak ezért sújt szörnyü haragja,
hát legyek én magam is kígyóvá, hosszuhasúvá."
Szólt, s nyúlt is nyomban kígyóvá, hosszuhasúvá.
Érzi, amint merevült bőrét beborítja a pikkely,
és feketén mélykék foltokkal tarkul a teste,
mellel előrezuhan, forran két lába is egybe,
s lassanként kerekül, karcsul, hegyesül pici hegybe.
Karjai vannak még; két karját tárja ki tüstént,
s míg még emberi orcáin sok könnye patakzott,
"Jöjj ide, kedves nőm, te szegény, jaj, jőjj ide," így szólt,
"s míg valamennyire én vagyok én, fogj, két kezemet fogd,
míg még kéz a kezem, s kígyó nem lettem egészen."
Szólana még, de bizony tüstént két ágra hasad szét