Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Iapetos fia Atlas. Az ő birodalma a földnek
széle, s a tenger, ahol lihegő paripái a Napnak
tűnnek alá habban, s fáradt kocsitengelye csobban.
Néki juhnyája ezer, s csordája is annyi csatangolt
friss füvein, szomszéd sose háborgatja határát;
szép viruló lombok fedték, mind fényes aranyból,
fái sürű aranyalmáját, ragyogó arany-ágát.
Perseus szólt: "Ha a nagy nemzetség fénye, barátom,
mit tisztelsz, tudd meg, Jupitertől lett születésem;
hogyha csodálod a nagy tettet, csoda-tettemen ámulj,
jószivet és fedelet kérek." Jut az egykori jós-szó,
Parnassus-hegyi nagy Themisé, Atlasnak eszébe:
"Jő az idő, Atlas, megfosztják fád az aranytól,
és Jupiter fia az, ki ezért lesz híres a földön."
Ettől félt Atlas, sziklákkal környezi kertjét,
s roppant nagy sárkányt állít oda, őrzeni kertjét,
és a határaiból minden vándort kirekesztett.
Néki is "Elmenj," szólt, "nehogy aztán meg ne segítsen,
mit hazudozgatsz, hőstetted, s maga nagy Jupiter sem!"
Szókhoz erőszakot is társít, lökné ki goromba
kézzel a késlekedőt s immár fenyegetve esengőt.
Gyöngébb Atlasnál (hisz erősebb volna-e bárki?),
hát "A barátságom", szólal, "nem sokra becsülted,
vedd az ajándékom!" S baljáról néki Medusa
förtelmes képét (maga félretekint) odanyújtja.
Vált, amilyen nagy volt, nagy heggyé Atlas: a fürtje
és a szakálla liget; keze-válla gerince a hegynek;
és feje már nem fej: hegyoromként égre mered fel;
csontjai sziklakövek; majd szétnőtt minden irányban
(istenek, így rendeltétek), s azután a nagy égbolt,
oly sok csillaggal nehezült vállára, nyugodni.
Hippotades immár szeleit börtönbe rekeszti,
és, munkára ki int, föltűnik az égi magasban
fényes Lucifer is. Perseus köti lábra a szárnyát
újra s a görbevasú sarlót felfűzi övére,
s tollas sarka a híg levegőt szeli-szegdeli, szárnyal.
Sok nép földje fölött szállt át, mind tűnt el alatta,
végre az aithiopok s Cepheus mezejére tekintett.
Ott ártatlanul Andromedát, mivel anyja hibázott
nyelvével, szörny bűnhődésre tetette ki Ammon.
Karja kemény sziklához van láncolva a lánynak;
látja Abantiades, s ha a könnyű szél a hajával
nem játszódna, ha forró könny nem omolna szeméből,
márványnak vélné testét; tűz száll bele tüstént,
ámul, a látott szép lánytesttől megragadottan,
s szárnyát lég magasán csaknem csapdosni feledve.
Végre megáll és szól: "Méltó, de nem íly kötelékre,
ám amely egymáshoz tud fűzni heves szeretőket,
áruld el nevedet meg e földét, és hogy e láncot
mért is verték rád." Hallgat csak, nem mer a szűzlány